– Interjú Tóth Lászlóval, a Habilitas KFT Vezetőjével –
– Hogyan jutott arra az elgondolásra, hogy a hajléktalanokkal foglalkozzon?
– Egy kedves ismerősöm ösztönzésének köszönhetően jelentkezem Szegedre egy kétéves önsegítő tanfolyamra. Sikeresen elvégeztem az iskolát, és ezután 1989-ben, a Fiatalok Önsegítő Egyesületéhez, Kürti Erzsébet elnök asszonyhoz kerültem, az egyesület fiatal, volt állami gondozott hajléktalanokkal foglalkozik. Erzsike néni a mai napig példa nélkül álló, olyan szervezetet és rendszert alakított ki, ahol együtt van az átmeneti szálló, a gondozási központ, van kulturális és szórakozási lehetőség, és mindezek tetejében még meleg vacsorát is tud nyújtani a rászoruló embereknek. Több mint húsz éve működik és igen szép eredményeket tudott elérni személyes odafigyelésével, emberségével. A problémákat nem oldottuk meg a fiatalok helyett, hanem segítettük őket a probléma megoldásában. Sokat tanultam Erzsike nénitől. Az ő javaslatára szociális munkát tanultam, majd a diploma megszerzése után elvégeztem az ELTE-n a szociálpolitikai szakot.
Aki állami gondozott volt, az már alapból handicap-es, merthogy eleve hátrányból startol, és aki mást állít, annak azt ne higgyük el! Az évek folyamán pedig kiderült, hogy egyre több a handicap-es, fizikai és mentális szempontból is sérült, megváltozott munkaképességű fiatal. A munkaadók egy része nem volt toleráns az irányukban, mert nem tudta azt a problémájukat sem megoldani, hogy az első hónapokat valahogy átvészelhessék És így nagyon hamar kikoptak a munkahelyekről. Óriási a volt a fiatalok csalódottsága és az elkeseredettsége, és ezért nagyon nehéz volt őket a munka útjára visszaterelgetni.
Akkor jött az ötlet, hogy létrehozunk a nejemmel egy KFT-t. A célunk az volt, hogy ezeket a fiatalokat is toleránsan foglalkoztassuk. A XIII. kerületi önkormányzat megsegített minket egy olcsó bérletű helyiséggel. Így indultunk el 1998-ban, Habilitas KFT-néven. Mert ugye mindenki rehabilitációról beszél, de egy volt állami gondozott hajléktalant, aki tizennyolc évesen kikerül az utcára egy festő-mázoló szakmával a kezében, amit utál, merthogy rákényszerítették, hogy azt csinálja, és egy percet sem dolgozott benne, azt nem rehabilitálni, hanem habilitálni, beilleszteni kell.
– Hány embert segítetek munkával?
– Jelenleg van harminchat foglalkoztatottunk, akiknek az egyharmada hajléktalan. Van már közöttük olyan, aki jobb helyzetbe került, és olyan is, akinek komoly párkapcsolata van. Többen pedig a Kőrakás Parkba pályáztak lakást, stabil, ötéves szerződéssel.
Sikernek kellene elkönyvelnünk azokat is, akik hozzánk jöttek, és méltó emberi körülmények között tőlünk haltak el. De nagyon nehéz azt mondani, hogy egy megváltozott munkaképességű, hajléktalan rákbeteg ember méltó körülmények között ment el közülünk. Pedig ilyen esetünk volt nekünk három is. Erre is lehetnénk büszkék, mert borzalmasan méltatlan, ha az utcán hal meg az ember, és onnan viszik el.
A hajléktalan szállásokon való stabil lakhatás és a kevés jövedelemből való megélés nem éppen a munkára ösztönzi az embert. Mert szerintem a megváltozott munkaképességűek között is, főleg a pszichésen terheltek, hamarabb vissza tudnának kerülni egy védettebb, jó empátiás készségű kis, nyílt munkaerő-piaci kft-be.
Ha munka van – minden van! Nálunk mindenki hét órában van foglalkoztatva. Minden órában tartunk öt perc szünetet, amikor lehet cigarettázni és pihenni, mert megváltozott munkaképességekkel nem lehet hétórát végigülni. Mindenki megkeresi nálunk a hét órára eső minimálbért, függetlenül attól, hogy milyen a teljesítménye. Viszont létezik nálunk egy átlag norma, amit teljesíteni kell. Ezt ugyanis nem lehet kizárólag teljesítményben megcsinálni. Nagyon sok helyen, még manapság is, azzal alázzák meg a megváltozott munkaképességű embert, hogy huszonöt-harminc ezer forintot keresnek, mert olyan normát és teljesítményt írnak elő a számukra, hogy szinte lehetetlen megcsinálni.
Most, hogy az állami támogatásunk csökkent, inkább eladtuk a szállító autónkat, egy kisbuszt. És úgy szerződünk, hogy az árút idehozzák nekünk a KFT-be. Annyi a támogatásunk, hogy az önkormányzatnak nem kell piaci bérleti díjat fizetnünk a helyiségért. A saját költségeinket is nehezen tudjuk megtermelni. Hogy jobban tudjunk pályázni, fölvettünk távmunkára valakit, akinek az a dolga, hogy a minket érintő pályázatokat megkeresse.
Jelenleg van nálunk a KFT-ben két olyan hajléktalan, csökkent munkaképességű hölgy, akik állami gondozottak voltak. Nagyon nehezen tudnak beilleszkedni bármilyen rendszerbe is. Szinte mindennap késik a munkából az egyikőjük még a mai napig is. Ez egyébként pszichés betegség nála, és nekünk ezzel együtt kell őt elfogadnunk. Ez a hölgy jár a Támasz Alapítványhoz is, egy orvoshoz. Nem is tudnám olyan munkahelyre berakni, amely ezt tolerálja. Ezért jobb, ha a Habilitas-ba jön be. Utána persze tovább marad bent, és nagyon igyekszik, próbálja a dolgait rendezni. Állandóan kerülőutakat keres, sumákol egy picit, és emiatt mindig védekezik. Nem tudja még, hogy őszinte szóval nálunk hamarabb jut előrébb.
– Minek vallod magad: vállalkozónak, vagy üzletembernek?
– Ha vállalkozó lennék akkor most, nem ülnék itt veled, hanem a pénzt hajkurásznám, nem volt állami gondozott hajléktalan fiatalok foglalkoztatásával törődnék. Ebből kifolyólag szociális munkás vagyok, aki fölhasználja a vállalkozását arra, hogy megpróbáljon az embereknek segíteni. Ezt majd a Magyar állam és az Unió el fogja lehetetleníteni. A jövő a Szociális Szövetkezeteké lesz. Ez Németországban már hosszú ideje működik, és elméletileg ez a legeslegjobb rendszer. Csakhogy ehhez nem Magyarországon kellene élnünk, és nem a magyar mentalitással kellene gondolkodnunk. Mert a mi mentalitásunk borzalmasan önző, nem segítőkész. De ezt megmutatta nekünk az elmúlt másfél évtized is. Látnunk kell azt, hogy teljesen mindegy, milyen színű a politika, az emberekkel való törődés a nullával egy szinten van mindig. Ezt a saját, utcán eltöltött szociális munkás tapasztalatom mondatja velem.
Most szeretném szélesíteni a vállalkozásunkat, és Szlovákiában is létrehozhatunk egy másikat. Úgy tervezem, hogy az itteniek közül kivinnék oda pár munkást, ahogyan ők mondják: „dohoda”-ba, vagyis nem teljes, hanem részmunkaidőben dolgozni, ha lesz megfelelő szálláshelyük. Az ottani vállalkozásoknak egyszerűbb az adminisztrációja. A Szlovákiai magyarok összetartóbbak, és a munka szempontjából is sokkal mobilabbak. A Szlovák gazdaság azért fejlődik, mert az emberekről lehúzzák a bőrt. A szociális ellátó rendszerük alig a negyede a magyar szociális ellátó rendszerének. A Szlovák minimálbér hétezer korona, amely átszámolva is sokkal kisebb a magyar minimálbérnél, egy kiló kenyér harminc korona, és ez kettőszáz negyven forintnak felel meg.
– Miért éri meg mégis kivinni a mieinket Szlovákiába dolgozni?
– Mert kiszakítom őket a környezetükből. Falun foglalkoztatom őket: parasztházakat vettünk, és azokat újítjuk fel. Az egyik házat alakítottuk ki a munkásaink számára szállásnak. A vidéki élet sokkal jobban regenerálja őket. Ugyanis nem mindegy, hogy a környezet fölemel, vagy lehúz.
