404. szám Beszámoló

Fedél nélküli emberek (részlet) – Történeri-statisztikai háttér – részletek 2.

Szerző:

Történeti-statisztikai háttér – részletek 2.

Felvetődik a kérdés, hogy miért váltak annyian földönfutókká az elmúlt immár közel húsz év során?
Az ezt megelőző évtizedekben is nagyon-nagyon sokan éltek mélyszegénységben, az sem kizárt, hogy többen, mint ma. Rosszak, sőt rosszabbak voltak a lakásviszonyok, s a lakáshoz jutás sem a szegények kiváltsága volt. Ellenkezőleg. Munka nélkül sok százezren éltek, még ha nem is regisztrálták egy részüket sem, támogatást sem kaptak. Ellenkezőleg, egy részüket üldözték, büntették. Családi és egyéni tragédiák is – sajnos – bőven voltak, válások, állami gondozás, nem is beszélve a tömeges alkoholizmusról. És a sort még folytathatnánk. Mégis, azokban az évtizedekben működtek olyan mechanizmusok, melyek meggátolták, hogy emberek tömegesen és tartósan hajléktalanokká legyenek, vagy éppen fedél nélkül éljék le életük egy részét.
Nem állítjuk, hogy megtaláltuk volna ezekre a kérdésekre a vitathatatlan feleletet, de megpróbáltunk utánajárni, s ehhez most néhány társadalomstatisztikai idősort hívtunk segítségül.

Albérletek, ágybérletek

Egy fajta „puffer” lehetőségként tarthatjuk számon az ún. al- és ágybérleteket, melyekben meghúzódhatnak azok, akiknek nincs saját, önálló lakásuk, vagy éppen elveszítették azt, elüldözték onnan őket. Az ilyen ideiglenes „megoldások” száma is radikálisan csökkent az elmúlt hosszabb időszak alatt. 1970-ben még több mint 300 ezer háztartást(!) találunk al- és ágybérletben, vagy „egyéb” jogviszony (általában szívességi jogviszony) alapján mások lakásában. Többségük ugyan egyszemélyes  háztartás (170 ezer fő), azonban másik 130 ezer esetben már házaspárokat, élettársakat, egy szülős gyerekes háztartásokat kell ez alatt érteni. Ezek még valóságos albérletek, amikor a tulajdonos, vagy főbérlő egy-egy szobát, vagy más helyiséget adott bérbe, vagy éppen ágybérletek, amikor még ezt sem, csupán egy-egy ágyat, hogy azon fizetség ellenében megaludhasson az ágybérlő (akár több is egy szobában, konyhában, nyári konyhában).
Ezeknek a „puffer” lehetőségeknek a száma a hetvenes években 317 ezerről 143 ezerre apadt. A nyolcvanas évek során merőben új folyamatok indultak: miközben az albérletek, ágybérletek száma tovább feleződött, aközben az „egyéb” (még bizonytalanabb) lakhatási módok megháromszorozódtak. A kilencvenes években végképp összeszűkült a (bevallott) al- és ágybérletek világa (alig haladja meg országosan a 20 ezret), s immár többségbe kerültek az „egyéb” lakhatási jogviszonyok (a szívességi lakók mellett tömegesen megjelentek a jogcím nélkül lakók is). Időközben ugyan elterjedt a teljes lakások – többnyire be nem jelentett, nem legális – bérlete, ezt azonban a jelenlegi társadalomstatisztikai rendszer még kevésbé tudja regisztrálni, nyomon követni.
 A lakhatási viszonyok margóján, a különböző bizonytalan és nem önálló lakhatási formák világában is széles a skála: ott találjuk a legális albérleteket, ágybérleteket, a nem legális albérleteket, lakásbérleteket, az illegális tömegszállásokat, az alkalmi szívességi lakhatásokat, a haveroknál meghúzódást, a kényszerű érdek-együttéléseket, a jogcím nélkül lakást, az önkényes lakásfoglalást, az alkalmi, vagy szezonális munkáért nyújtott szállást stb. Ezek közül a társadalomstatisztikai adatok alapján annyit látunk, hogy a legális al- és ágybérletek száma nagyságrendileg lecsökkent az elmúlt hosszabb időszak alatt, s amennyiben ez a kínálat csökkenését mutatja, akkor ezzel egy jelentős „puffer” lehetőség szorult vissza azok számára, akik bármiféle lakhatási krízisbe kerülnek, s viszonylag gyorsan legális, bár nem önálló lakhatási lehetőséget igényelnének, tudnának megfizetni.   
Keserűen mondhatnánk: egyes helyzetekben az ágyrajárás helyett maradt a plédre járás.

Kapcsolódó írások