405. szám Riport

Ez nem a mosolygós emberek országa – interjú Dr. Csernus Imrével

Szerző:

– interjú Dr. Csernus Imrével –

Csernus Imre pszichiáter, közismert személyiség. Őszinte, szókimondó, nem köntörfalaz. Van aki szereti, van aki nem. Kicsit én is jobban megismerhettem. Egy kellemes, kávé melletti beszélgetés során arról faggattam, merre van a felfelé.

– Hogy van, Doktor Úr?
– Jól. Köszönöm, jól vagyok. Tömören, velősen. Szép az idő. Az életemben, úgy érzem, bele-teszek szívvel, lélekkel mindent.
– Ön Szerbiából jött.
– Magyar vagyok, Szerbiából. Délvidéki, a Vajdaságból származó magyar, de már ’85 óta itt élek Magyarországon.
– Milyen volt a váltás, mikor átjött Szerbiából?
– Szokatlan. Azért volt szokatlan, mivel Szerbiában – illetve akkor még Jugoszlávia volt – Jugoszláviában a mentalitás teljesen más. Az emberek lazábbak, rugalmasabbak, jobb kedvűek voltak akkor is, mint a Magyarországon élők.  A mentalitás, az emberek zárkózottsága, mivel én egy kisvárosból jöttem, szokatlan volt. Az emberek itt rohantak, én akkor még lassú tempóban mentem, majd egy idő után, egy-másfél év után észrevettem, hogy én is éppúgy rohanok, mint ők. De mivel akkoriban egyetemista voltam, nem tűnt fel annyira, hogy az emberek milyen rosszkedvűek, búval béleltek itt, ez később a munkám során vált egyre nagyobb problémává.
– Hogyan, miért lett Ön pszichiáter?
– Észrevettem, hogy adott kérdéseket aránylag könnyen meg tudok fogalmazni, és fel merek tenni. Azt gondoltam akkoriban, ezt a legjobban a pszichiátriában lehet használni.
– Miért addiktológus?
– Nem vagyok addiktológus. Az addict betegeket, tehát az alkoholistákat, a gyógyszerfüggőket és a drogfüggőket, azért választottam, vagy azért szerettem jobban az egyéb konfliktusoknál, mert ezektől a problémáktól a többi orvos ódzkodott. Ezek nagyon nehezen megoldható konfliktusok. Én világ életemben azokat a dolgokat szerettem, amik nehezen megoldhatók. Ezért kezdtem el döntő zömében szenvedélybetegekkel foglalkozni, azonban egy idő után észrevettem, hogy a szenvedélybetegek önbecsapási mechanizmusai, valamint ahogy nem akarják vállalni a felelősséget, menekülnek a felelősség elől, ez ugyanúgy megtalálható a hétköznapi embereknél is. És akkor hétköznapi emberek konfliktusaival is elkezdtem foglalkozni. Jelenleg az addict betegeim aránya kb. 10%. Az összes többi más.
Azt látom, hogy ma Magyarországon az emberek zöme az életük egy adott területén nem akar és nem is mer felnőni. Például vannak a hajléktalanok. Az OPNI-ban rengeteg hajléktalant láttam, de nagyon kevés ember mondta el nekem azt, hogy az a helyzet doktor úr, hogy én hajléktalan lettem, ebben én vastagon benne vagyok. Én voltam a barom annakidején, hogy… ebben… ebben… ebben.
– Nem néznek szembe önmagukkal az emberek?
– Nem néznek szembe a felelősségükkel! A felelősséget a környezetre, a körülményekre, a szülőkre, az asszonyra, a társadalomra, mindig másra nyomják. És önmaguk? Önmaguk felelőssége soha nincs kihangsúlyozva. Nem csak a racionális dolgokért nem vállalják a felelősséget, az érzéseikért sem vállalják a felelősséget, hanem mint a mulyák, hallgatnak erről, nyelnek, és eközben a belső feszültség meg ugrásszerűen fokozódik. Nézze, nem hajléktalan embereknél is alig lehet látni, hogy tudnak mosolyogni. Nem tudnak mosolyogni. Magyarország jelenleg nem a mosolygós emberek országa. Pedig minden lehetőség meglenne rá.
Arról nem is beszélve, hogy elfelejtik, a lepadlózásban nagyon sokszor benne van a lehetőség valami újra, valami másra. Erre mit csinál a legtöbb ember? Elkezd rinyálni, sírni, inni, mert a hajléktalanok zöme, látom, iszik mint a gödény, sajnáltatja magát, kéreget. Aki a könnyebb utat választja, az ne felejtse el, az életéből ugyanannyit fog visszakapni. Mert mindenki csak annyit kap vissza az életétől, amennyi energiát belefektet. Se többet, se kevesebbet.
– Ön azt mondja, akár a hajléktalanságból is bárki kijöhet.
– Bárki.
– Csak akarnia kell és tenni érte.
– Megfelelő önismerettel rendelkezni. Bárki kimászhat, aki megérti, hogy nagyon nagy gödörből, türelmesen, fokozatosan, következetes munkával lehet kimászni. Például azt mondja, inni fog. Semmi gond! Igyon! De a piás embert előbb-utóbb kirúgják. Megbízhatatlan lesz, nem fogja tudni jól elvégezni azt a munkát, amit szerez, tehát a pokla még inkább fokozódni fog. Hasonló emberek társaságába kerül, egymást le fogják rántani, megalázni, megverni, kirabolni, stb., tehát a pokol folytatódik. Ha én nem iszom, odafigyelek a külsőmre, odafigyelek arra, hogyan kommunikálok emberekkel, munkát szerzek. Nyitok egy bankszámlát, de kártyát nem kérek. Ha van pénzem, beteszem. Fokozatosan, lépésről, lépésre. Tiszteletben tartom annak a világnak a törvényeit, amiben élek. Magamnál kézpénzt nem hordok. Vagy olyan embereket keresek, akiknél a pénzemet letehetem. Mindent meg lehet oldani, de a legtöbb ember ebben nem hisz. Hit nélkül nem lehet élni! Vegetálni lehet.
– Ön is volt nehéz helyzetben.
– Voltam.
– De kimászott belőle, gondolom nem volt egyszerű.
– Igen. Igazából nem a szenvedélybetegségből való kimászás a nehéz. Én utána, éppolyan szenvedélybeteg voltam, mert belemenekültem a munkába. Nem voltam jól. Mert munkával kompenzáltam azt, és ez nagyon sokáig tartott. A munka mellett elkezdtem függni a nőktől, akikkel együtt éltem, társfüggő lettem. Támaszkodtam a nőkre. Nem voltam férfi. Nem hittem magamban. Nem rendelkeztem annyi önbizalommal, amennyit szerettem volna, de nem is tettem azért, hogy legyen annyi, amennyit szeretnék. A gyógyulásom nagyon sokáig eltartott. Csak az elmúlt pár évben mondhatom azt, hogy jól vagyok. És ez iszonyú sok munkámba került, iszonyú sok kérdésbe, és nem jöttek a válaszok spontán, mert azok mindig nagyon kemény munka árán jöttek.
Az, hogy én most nyugodtan kihúzhatom magam, az egy 20 évnyi munkám. Önmagamban. Tudva azt, hogy az életem mindig ebből a napból áll, és ezen a napon belül is ebből a pillanatból, amit most élek. Ha ebben a pillanatban nem teszek meg mindent, ha nem teszek bele mindent, amit tudnék, akkor ezt a pillanatot elszúrom, és a következő pillanatba ennek a pillanatnak a negatív terhével fogok belemászni.
– Az Ön első könyve a Drogma. Abban van egy mondata: Nem jó világba születtünk a méltósághoz. Ezt 2002-ben írta. Változott valami azóta?
– Nem jó világba születtünk a méltósághoz, ez így van. Azonban azóta tudom, hogy minél nagyobb a megmérettetés, annál nagyobb a lehetséges sikerélmény is. A legnagyobb önbizalmat mindig úgy lehet szerezni, hogyha én tudatosan, odafigyelve, olyan kihívást választok, amitől iszonyúan félek. Minél jobban félek valamitől, annál nagyobb lehetőségem van arra, hogy egy olyan önbizalmat szerezzek, ami egyenértékű a kisugárzással és a méltósággal. Engem a kíváncsiságom a mai napig visz előre, ötvözve azzal, hogy én mindent megteszek azért, hogy ne legyek olyan búval bélelt, mint a Magyarországon élő emberek zöme, aki már nem tud hittel élni és feladta az álmait. Nem akarok ilyen lenni. Egyszer élek. Engem az érdekel, hogy szívvel-lélekkel zárjam le a mai napomat, tudván azt, hogy mindent megtettem az életemben.
– Szokott Ön újévi fogadalmakat tenni?
– Nem. Mindig náéam csak napi fogadalmak vannak. A napi fogadalom, hogy tudok-e ma úgy élni, emberként, hogy emberként tudjak lefeküdni. Minden egyes nap.
– Üzenne valamit az olvasóinknak az újévre?
– Mindenki olyan évet fog zárni, amennyit beletett magának. És mindenkinek csak olyan éve lesz, hogy merni fog felnőni, vagy sem. Ha valaki érzelmi szempontból nem fog felnőni, vállalni a felelősséget az érzésekért, nincs azzal gond, csak ne akarja a felnőtteknek kijáró boldogságot. Mert az nem jár neki. Az nem jár! Csak felnőtteknek járnak a felnőtteknek járó dolgok. Akik meg görcsök akarnak maradni, maradjanak azok. Minden ember saját sorsának a kovácsa. Ezt tudom üzenni az olvasóknak.

Kapcsolódó írások