Órák óta rótta az országutat. Szárazság és viharos szél… ez is az ítéletidő egy fajtája… Az út pora finom rétegben lepte be arcát, meg a gallérját… Úgy érezte már a fogai között is homok csikorog…
Ereje is fogytán… legalább jönne valami jármű, ami felvenné…!
Óhaja meghallgatásra talált, – egyszer csak valóban jött az áhított segítség. Teherautó lassított mellette. Nem tudta, valóban integetett, vagy csak gondolta.
– No, ugorj fel komám! – mondta a vezető, s már indított is…
Az elcsigázott ember meglepve látta, hogy odafent egy koporsó van.
Valódi koporsó! A vezetőfülke mögött még a szél sem éri – gondolta – s a koporsótól pedig megnyugtató távolságra kerül.
Hogy hová megy a jármű? – teljesen mindegy.
Otthona sehol nincsen… gondolta, s a fáradtságtól már csukódott lefelé a szeme… Álmában gőzölgő leveses fazék mellett ült…
Égzengés, felhőszakadás riasztotta… Sem üres láda, sem egy ponyvadarab nem akadt a platón… Arra gondolt, vajon üres a koporsó? Biztosan megvédené a tomboló elemektől, a bőrig ázástól… A gondolatot tett követte. Nyugalmat, biztonságot talált benne, s a tető bizony megvédte a felhőszakadástól. A szemei szép lassan újból lecsukódtak… Álmában anyja arcát látta…
Az azután történtekről mit sem tudott… Jó idő múlva újabb stoppos került a platóra mászott, s a vezetőfülkéhez telepedett.
Amikor teste megpihent, s az álmok véget értek, – már emlékezett, hogy a teherautó tetején, egy koporsó védelmében utazik…
A fedelet felemelte, – s csak amúgy maga elé motyogva azt mondja;
Esik-e még…?
A másik ember a rémülettől hanyatt-homlok vetette le magát…
Lombbal teli árokba esett, vagy puha bokrok közé, talán védőangyalai nem engedték, hogy összetörje magát…
A nagyvárosban, ahová megérkeztek, kérdi a vezető;
– Hát a másik ember hol van?
– Csak én voltam odafent – mondja emez…
A vezető elgondolkodva néz maga elé; öregszem, vagy képzelődök?
Jani, az orvos többször is mondta: Ne igyak már annyit, ha letelt a szolgálat…!