Megérkeztem:
Hátat fordítva a napnak, lejöttem
a fény ragyogó lépcsőfokain,
s magamra maradva az este, s az éj
sötét törzsére támaszkodom.
Belemerülök homályos szemmel
a puha csendbe. Csomósodnak, ím
az árnyak: lepel leng, súlytalan-finom,
letompul sziklaél s felhőszegély.
Elhullatta utolsó lombját
a tölgyfa – tél jön, tudja jól.
Vadalmát simogat fenn a dombhát:
a faggyal már csak ő dacol.
Magányos fa és karcos almák –
életem, sorsom ez a kép:
így gúnyolom a fagy hatalmát,
ki titokban kertembe lép.
Széltől duzzadó vitorlák –
kormányos, hol vagy? Felelj!
Feszül a kéz s kötél – hajóm száll,
mint szélűzte hópehely.
Nyugatnak tart vagy Keletnek?
Ajkam, szemem zárva már,
a tudat lámpafénye reszket,
köröttem nedves köd szitál.
Mélyet szívok – izzik a cigaretta,
szívem vad mámorban dobog,
aztán minden csonkig égett csikket
a csatorna szennyébe dobok.
Az ELMÚLÁS kék füstje száll gomolyogva,
lázadó dacunk végleg elfojtva vele;
Ím, letűnt világunk hamutartója
itt áll előttünk:
ember-csikkekkel telis-tele.
2016 március, első díj
