Azt hittem lemondhatok róla végképp
hogy nem képes születni vers már egy sem
hiányát üdvözölhettem volna mint békét
és az íróasztal helyett ülnék egy meccsen
vagy csak úgy lemennék a Moszkva-térre
tudva: nem találkozhatunk mi ketten
ő mégis szomjas a könnyre, szomjas a vérre
nem tudok az ágyon végignyúlni gyepedten
Azt hiszem versből sok lenne már egy is
bújócskázni félelmem erdejében
de számára tetsző szenvedésem, mindegyik
ha tarkón ragad, liheg: a nyomodba értem
pedig azt hittem: nem lesz hozzá közöm
hogy nem rántok már tollat Múzsa szóra
a lépcsőfordulóban ő mégis rám köszön
attila mellé engem állít dobogóra
Paranoiám lett: néha megállok
félni kezdek tőle mint önmagamtól
azon gondolkodom mit csinál, merre jár most
és rajta jár az eszem minden alkonyatkor
majd fájni kezd felnőtt-férfi magányom
üldözni kezdem mint versben önmagam
egy meccsen ül, vagy cukrot szopogat az ágyon?…
– a lépcsőház üres, a telefon szótalan
Likes
Nincs hozzászólás