359. szám Széppróza

Egy kisgyermek naplójából

Szerző:

– részlet –

Családi hajléktalanszálló
Csepel 2002. május 13.

Szia, naplóm!

Ma van a születésnapom! Ma lettem 11 éves. Jó volt, de nem az igazi. Nem így képzeltem. Tudom, hogy anyuék mindent megtettek, hogy jól sikerüljön, de sajnos nem úgy történt.
Tudod, nagyon hiányzik a régi életem. Az, amikor még az én kis szobámban „birodalmamban” aludtam, a családi házunkban. Ott minden ünnep olyan jó volt.
Csak tudod, amikor a papa meghalt, minden megváltozott. Addig anyuék mindig velem voltak, sokat nevettünk. Apa, amikor csak tehette mindig viccelődött, mókázott. Boldog voltam ott, bár nem voltunk gazdagok, de sok nevetés volt.
Sosem gondoltam volna akkor, hogy minden megváltozhat. Pedig így történt. Az elmúlt 2 év, maga volt a pokol, hisz amikor papa meghalt, akkor vele halt a régi életem is.
Anya mindig a mamánál volt.
– Nem lehet egyedül hagyni – mondta.
Attól kezdve apa kísért el a suliba, s vitt haza. Minden este apa mesélt, mert anya nem aludt otthon. Akkor értettem meg Zsuzsit, akinek a szülei elválltak, hogy mit érezhet. Addig én mindkét szülőmet láttam, mindig ott voltak nekem.
Nagyon hiányzott anya!! Neki is hiányoztunk, s mert belefáradt az ingázásba döntenünk kellett.
– Hozzuk ide a mamát. Hely van bőven. Ha az alsó szobát rendbe hozzuk ott elfér, külön is lehet, hisz ott az alsó fürdő, konyha, és figyelni is tudunk rá – mondta apa.
– Tudod, hogy már beszéltem vele erről, de nem akar jönni, azt mondta messze van. Ragaszkodik Pesthez, hiába magyaráztam, hogy csak 17 km, és jár hév és busz is, de ő hajthatatlan – válaszolta anya szomorúan. Én pedig már nem bírom ezt, fáradt vagyok, s a kislánynak is szüksége van rám. Nagyon hiányoztok. Most meg kitalálta, hogy otthonba akarjuk adni.
– De hát ez butaság! Oda nem is engedném. Mást kell kitalálnunk – ölelte magához apa anyát és vigasztalta. Kitalálunk valamit szívem, csak ne sírj. A kislánynak az este mondtam, hogy nagyon szereted, de az anyukádat nem hagyhatod magára. mert anyukája csak egy van az embernek, vigyázni kell rá.
– De akkor mi legyen?
– Adjuk el a házat – gondolkozott apa – és a mama lakását. A kettőből csak kifutja valami, ami megfelel mindenkinek. Akkor neked sem kellene ingáznod.
Hát így történt, hogy árulni kezdtük a házunkat, s keresni egy másikat Pesten, ami több generációs, így mondták. Míg találtunk egy ilyet beköltöztünk a mama lakásába. Az nagyon közel volt az iskolámhoz, de kicsi volt 5 embernek, hisz a nővérem is velünk volt még. Mi hárman aludtunk a nagyszobában, a mama és a nővérem az ágyon, én egy fotelágyon. Apa, anya a kisszobában a földön, mivel oda ágyat nem lehetett betenni. Sokszor gondoltam már akkor is a „birodalmamra”. Fájt a szívem érte, de legalább együtt voltunk mindannyian, és apa újra viccelődött, próbált lelket önteni belém, s erőt adott a tudat, hogy hamarosan megoldódik ez a rossz helyzet. Más helyen ugyan, de megint lesz otthonunk. Így hát reménykedtem, s bíztam bennük.
Több házat és lakást megnéztünk, míg végül egy IX. kerületi ház mellett döntöttünk. Én is megnéztem, és nagyon tetszett, hisz hasonlított arra, amiben laktunk. Mindenkinek lett volna egy kis kuckója. Már ki is választottam a lépcső alatti kis szobát, azt akartam. A nővérem és a szüleim az emeleti szobát választották, míg mamának maradt a legnagyobb szoba a földszinten.
Aztán anyáék megkötötték a szerződést, s lefoglalózták a házat.
– Több részletben fizetünk, ennyi most, – adta át a pénzt, mert időközben a családi házunk is gazdára talált – a következő részletet majd akkor, ha a pesti lakás is elkelt – mondta apa, miközben aláírta a szerződést, belevéve az előbbi kijelentést.
A mama lakása is elkelt hamar, hisz jó helyen feküdt a belvárosban. Így a házat már csaknem teljesen ki tudtuk fizetni. Szüleim megállapodtak a költözés napjában is, de abból nem lett semmi, mert mire költöztünk volna a nő meggondolta magát, s nem költözött.
– Ezt nem mondja komolyan??!! – ült le anya a földre döbbenetében, s levegőért kapkodott. Felhívta, hogy indul az egyik kocsi és engedje lepakolni a teherautót, hisz a többi cuccunk már előtte a ház garázsában volt.
Most képzeld el, naplóm! Ott álltunk az összepakolt lakással útra készen, és akkor közlik, hogy nem mehetsz. Maradni nem maradhatsz, hisz a vevő is költözne.
Mivel a nő elköltötte a pénzünket, így vissza nem tudta adni, se pénz, se lakás.
Én az egészből nem értettem semmit, csak azt tudtam, hogy baj van, mert a döbbenet kiült a családom arcára.
– Apuci, most mi lesz? – kérdeztem, hisz nem tudtam mi lesz velünk. Nem értettem, hogy hogyan tehet ilyet egy felnőtt, hisz engem arra tanítottak, hogy ami a másé, az tabu. Azt tiszteletben kell tartani, mert azért más megdolgozott. És most tőlünk vettek el mindent, amink csak volt. Nem akartam sírni, de majdnem megfulladtam, úgy szorította valami a torkomat.
– Nem tudom, babám, nem tudom – szólt apa elcsukló hangon és átölelt, majd letérdelt anya mellé, és őt is magához ölelte. Úgy próbált bennünket vigasztalni.
Az első döbbenetből anya barátnője rázott fel, aki segített a csomagolásban.
– Most azt kellene kitalálnunk, hová menjetek, amíg az ügyvéd intézkedik. Gyertek el hozzánk – szólt kis gondolkodás után – nem túl nagy a házam, de majd összehúzzuk magunkat.
– Ti is sokan vagytok, és még mi is menjünk a nyakatokra? – kérdezte anya kábultan.
– Tudod, hogy mindig szívesen látunk benneteket. Erre vannak a barátok. Te is megtennéd értünk. Majd a fiaim összeköltöznek, és a lányok is ellesznek egy szobában. Az emeleti nagyobb szobában elférnek hárman, ti meg megkapjátok a kisebbet. A mamának meg átadom a saját szobámat, én meg átköltözöm a nappaliba.
Így történt, hogy azon a havas téli estén vonatra szálltunk és elindultunk Turára, ahol eltöltöttük a telet. Minden nap onnan jártunk be Pestre iskolába. Szerencsém volt azért abban, hogy hárman egy iskolába jártunk, így nem kellett egyedül mennem. Tavasszal azonban elkelt ez a ház is, hisz ők is régóta árulták, mert Pestre akartak költözni.
Így történt, hogy egy üzemből átalakított lakásban húztuk meg magunkat, melyhez egy ismerős révén jutottunk, aki ismerte azt a nőt, aki így elbánt velünk. Közben persze elindult a per, hogy visszakapjuk a pénzünket. Erről én nem sokat tudok, hisz gyerek vagyok és sok mindent nem értek.
Azt, hogy hogyan kerültünk ide, azt nem tudom, csak azt, hogy mindig attól féltem anyuval együtt, hogy intézetbe kerülök, hisz én még kiskorú vagyok, nem úgy, mint nővérem, aki már betöltötte a 18-at. Azt pedig nem bírtuk volna ki.
Mert tudod, naplóm, ebben az egészben csak az volt a megnyugtató, hogy együtt maradtunk, s érzem szüleim szeretetét irántam, és egymás iránt is. Igaz, hogy még arra nem volt példa, hogy nagymama is itt lakjon, de most ő is velünk van. Így öten lakunk egy szobában. Ami viszont nagyon bánt, az az, ami azóta történik körülöttem, amióta itt lakunk. Ahogy az osztályban megtudták, hogy hajléktalanok lettünk, megváltoztak irányomban. Még olyan is volt, hogy letörölték a padot utánam, mert véletlenül hozzáértem. Úgy mintha valamit kapna tőlem.
És ez nagyon bánt, mert én nem változtam, s eddig nem volt velem semmi bajuk. Nem bántottam őket azóta sem, mégis kiközösítenek, bántanak. Már azon gondolkozom, hogy elmegyek más iskolába, de nagyon szeretek ide járni. Itt találtam meg azt, amit tanulni szeretnék, és a sziniórákat nagyon szeretem. A táncért sem kell fizetnünk, hisz tananyag, de ha innen elmegyek még azt is abba kellene hagynom, hisz nem tudnánk fizetni. Apáéknak természetesen nem szóltam, mert nem akarom, hogy még jobban fájjon nekik ez az egész. Mert látom, hogy ők is szenvednek miatta, hasonló reakciókat kapnak.
Mondd csak, naplóm, miért van az, hogy így megváltoznak az emberek, ha egy hajléktalannal találkoznak? És miért vetik meg szüleimet is akik soha nem bántottak senkit, amióta az eszemet tudom, mindig dolgoztak becsületesen. Most meg még munkát sem kapnak, mert amint kiderül a lakhelyük egyből elutasítják őket. Én ezt nem értem.
Most már be kell fejeznem, mert itt szigorú rend uralkodik. Egy gyereknek 9-kor már ágyban kell lennie, és nem mutatkozhat a folyosón.
Majd holnap folytatom tovább, s ha gyorsan elalszom, nem hallom, hogy anya sír. Mert mostanában sokat sír. Apa is mindig szomorú.
Olyan jó lenne megint sokat nevetni, mint rég.

Kapcsolódó írások