azonos című festményemhez
„Enyém” a fény, hiszem.
„Miénk” a fény, tudom.
Talán ez az, amitől
éjjel nem alhatom?!
„Fent” járok a szirten,
elvakít (?) az „Én”…
szeretet és mosoly övez
ál(m)om közepén.
„Ott” a felhők felett,
könnyű az élet,
amely „itt”, lám oldhatatlan semmivé (?) lett.
„Ott” véd dúlt való,
„itt” nem nyughatom…
Arany fényben
álom képben
magam vallatom:
– Kell-e ez a fény
tündöklő remény,
eltelt évek
s didergető
jövő küszöbén?! –
Választ adsz-e rá,
rokon s idegen… ?!
Vagy csak szemlélődöl
Te is kétlőn s ridegen?
Tűz-e Rád a Nap
„a” pillanat alatt,
mely érted ég,
és Tőled lángol
s előled szalad?
Fékez-e a gőg,
vagy a szelídség,
mely álca itt,
és álca ott,
a meredély szélén?
S pillant Rád a Hold,
a hatalmas kobold,
ki sápadozó sugarával
semmit meg nem old?
S a csillagszemek
ha Rád tekintenek:
könnyedebb vagy
nehezebb lesz
a lélegzeted…?!
S a SZERETET szava
ha rosszul (!) hangzana,
mit tennél
– vagy mit nem tennél –
ha fojtogatna
„óvó” gondolat… … ?!
