Azt hiszem, ez nem is velem történik meg,
Egy jelentéktelen „sziát!” vártam csak,
És te nekem adtad az egész estédet.
Bölcsebbé váltam és alázatosabbá,
Amióta beletörődtem a betegségembe,
Belemenekülhetnénk egymás magányába,
Hátha meghátrál az őrület. Talán összejön…
Iszonyúan fáj majd nélküled,
Minden, amihez fogok,
Tudtam, hogy képtelenek leszünk a szerelemre,
De ez akkor is a szívembe mart.
Minden olyan átkozottul sötét ma este,
Reméltem, és belebuktam, úgy látom,
Nem tudom visszaforgatni az időt,
Akkor maradna az a „Szia!” és semmi több.
Délibábok voltunk és elhittük igaznak a hamisat,
Mire hátranéztünk, késő volt a síráshoz,
Mára elfelejtettem a nevedet,
Mégis te jutsz eszembe a szóról: szerelem.
A pocsolyák felszáradtak,
Az utolsó vonatot is útjára engedték,
Mihez kezdhetünk? Kinek kellenek a szavak,
Amik csak a mi szótárunkban találhatóak?
Délibábok voltunk és elhittük igaznak a hamisat,
Isten bolondjai…
