( wie treu sind deine Blätter… )
Sötét a város. Kis Párizs. Keleti Párizs. A lusta folyó kanyarulatában unott felhőkarcolót karcol egy bagolypár. Alant a külvárosi bordélyban a pianista – ma nem lőnek rá (vesd össze Charles Aznavour) – olvas. Zöldhasút, piroshasút, kékhasút. Velem szemben a kanapén szende szüzek. Három nővér. Egy hellén, egy hindu, egy andalúz. A madám, néhai kisvárosi Lady MacBeth a teakonyhában kotyvaszt valamit. Az álákárt legalább olyan szörnyű, mint a csumi. Legalábbis a lányok ezt mondják. Néha legszívesebben hozzá vágnák a tányért.
Ám térjünk vissza hozzám, szegény kárpáti koboldhoz. Piros szívemet éppen a képzeletbeli Vörös Malom (gyengébbek kedvéért Moulin Rouge) nagyon is valóságos örlőkövei közé dobta hat szem gesztenyebarna árnyalata és három (bár, ha jól számolom, inkább hat, hiszen jobb és bal oldalon is átölelhető a nevezett szekszepíl) ringó csípő, merészen rám kacsintván a három szoknya alól, melyek kacér rövidsége a decemberi nappal csekély hosszával vetekedett az évszak nagyobb dicsőségére. Szenvedélyes szájukban háromszor harminckettő fog villogott, akár egy óda betűi és azt kérdezték tőlem, szegény kárpáti koboldtól: Mennyi pénzed van, hapsikám? Ők már nem utcalányok voltak, nem kellett jegecesen strichelniük; mint küszöbön léptek át egy jobban fűtött kategóriába. Hat tulipánrózsaszín térd gáncsoskodó banánhéjként fenyegette karácsonyi és szilveszteri főkönyvem zord számait, de még tartottam magam. A januárról inkább ne is beszéljünk… … Elgyötört lelkem kopott bélyegként ragadt szépségükre, a végeredmény borítékolható volt. Hirtelen bevillant elmémbe egy ebgondolat; vajha hány matróz, néger, agglegény és családapa zokogta el már bánatát fenséges, dús keblükön? És hány sanyarú sorsú donhuánt fosztottak már meg utolsó bankóitól? Na persze előbb-utóbb őket is a szemérem szürke kórházába zárja majd az idő és a betegség. De most még én vagyok az áldozat, csontváz az élet kopár hangásában, ők pedig félangolos rózsás chateaubriand-ként csiklandozzák csapdába esett ínyemet…
Nem is tudom… Maradjak? Fizessek? Ünnepek? Ó szent együgyűség! Meghajlik a felhőkarcoló is… Halovány telihold ölén, nyúlánk, karcsú, sápadó, kacér fekete szemű, őszinte derekú, búgó bús gitárra vadásztak mulattok tengerén…
Aszfalterdei lakásomban tücsök helyett csótány, zene helyett a szomszéd kopácsol, ráadásul sokkal csúnyább, mint egy harkály; húgomnak a könnyek szögesdrótján keresztül csak egy rongyos piros törülközőt dobok… A szobában még őszi a szél, a verseskötet lapjai összeragadtak. Fületlen vázám privát sivatag. Kajla hóember Balti-tengerbe vágyik. A szomorú sör sincs tőlem biztonságban. Fals füst krikettezik, messze még a tavasz…
