Azt hittem, bennem az ihlet már halott,
hogy nem örülhetek többet már dalnak;
mikor a helyzetek és gondolatok,
világosan, csak egymásra utalnak.
Hogy többé a sorokat már nem vetem,
hogy nem játszok már csonttoronyban dudást;
hogy elvesztettem túlzott képzeletem,
és a jelenben való hatni tudást.
Hogy a Múzsám már pillantást sem vet rám,
hiába is ad bárki jó tanácsot;
hiába is szívom a cigarettám,
és rágom hozzá a száraz pogácsot.
Hogy hiába húzom már le a plexit,
és szaladok percenként a klozetra;
hogy a tea is hiába melegszik,
hiszen ez ragályosabb mint a lepra.
Azt hittem benne vagyok jó vastagon,
hogy életem ily csonkán lesz kerek;
és most is remeg majdnem minden tagom,
hisz metaforákban nem bővelkedek.
Irigyeltem azt, kinek meg se kottyan,
aki verset tud írni: kristály-tisztát;
én meg úgy fordulok majd fel vén trottyan,
hogy nem szerzek már több szöveggilisztát.
Hogy nem fájnak majd tolóhullámai,
és nem nyüszíthetek mint egy láncfűrész;
hogy a helyzetem megmarad drámai,
és nem nyugtázhatom már: a nagy mű kész.
Hogy ezzel már így maradok egyedül,
így végtelenül kétségbeesetten;
hogy marad bennem ez a tátongó űr,
hiába is írnék minden esetben.
Mert a régi önmagam nem leszek már,
hogy a tükörben nem én tükröződöm;
hogy vérem sem vér többé, csak jeges sár,
mert bennem az ihlet, döglődő légyként ődöng.
Így a nagy mű immár végképp elmarad,
és feküdhetek mint egy kihűlt szőnyeg;
de most mégis: a sor, sor után szalad,
ropog is a gerincem a gyönyörben.