Azon a délutánon, amikor Nagyanyám örökre elszendergett, különösen ingerült, zavart voltam. Persze, aki rákos beteget ápol, pláne végstádiumban lévőt, az jól tudja: minden másodpercben számolhat a halál kíméletlen, lesajnáló eltiprására; noha, azért mégis más, amikor ténylegesen bekövetkezik.
Felébredtem, már ha aludtam volna egyáltalán, és figyeltem őt. Elvégeztem a szokásos rutinfeladatokat (decubitusok kezelése, masszírozás, pelenkacsere, átdörzsölése vizes törülközővel). Mindez iszonyú fájdalommal járt neki, mivel szinte semmit sem használt a morfiumtapasz. Arról nem beszélvén, nekem, aki annak idején sem volt az alkohol ellensége, majd’ kifordult a gyomrom mindezektől, a szívem még inkább a látványtól, ahogy szenved az, akit a legjobban szerettem és szeretek a mai napig a világon, függetlenül attól, él-e, vagy holt és hogy mennyire távol van eltemetve a lakhelyemtől. Itt köszönném meg enyhén szólva ironikusan annak a jó embernek, aki vak önzőségével így intézte.
Azon a délutánon már nem akart inni, enni, élni. Érthető. Tuszkolhattam belé az ételt, hiába. Aztán fogtam magam, és noha mindig feszültté váltam, ha magára kellett hagynom akár egy percre is, lementem fél liter vodkáért. Isten látja lelkem, alig öntöttem, de annyira kellett, hogy Isten továbbra is láthassa lelkemet, ne a helyén valami fekete foltot a keserűségtől. És nem evett. Újra kifolyt a szája szegletéből a kása. Felemeltem a hangomat. Nézett, ha nézésnek lehet nevezni azt, amikor félig lecsukott szemhéjai alól kifakuló barna félholdakkal viaskodom. És elkezdtem a mocskos monológot, amiért az Úr irgalmazzon nekem a túlvilágon. Olyasmiket vágtam haldokló fejéhez, miszerint elvette az ifjúságomat (holott én magam dőltem bele önkezemmel fente késembe), és hogy majd meglátja odafentről, mennyire fogom vinni…
Na ja, vittem is, sok buktatóval, sóhajjal, verejtékkel és kínnal „per aspera ad astra” egy ideig. Aztán mélyrepülés. Ráébredtem – nélküle senki és semmi vagyok. Valaki elment, akihez úgy tudtam szólni, hogy szavaim szavak voltak fülének, nem csupán egymás után pakolt betűk hanggal előcsalogatott rezonanciája.
Könnyfakasztó történet? Kétségkívül. Sírtam, ő soha. Az ócsárlásom közben lettem figyelmes csendjére, noha addig hörgő hangokat hallatott a torkában felgyülemlett nyálkától. Tudtam, baj van. Odamentem az ágyához, megnéztem. Halott volt. Azonnal belekezdtem az újraélesztésbe, bár 76 éves, súlyos beteg lévén sejtettem, majdhogynem reménytelen próbálkozás. Amint ez tudatosult bennem és feladtam, amit csak addig tanultam, elmondtam ágyánál térden állva az összes imát. Titkon a saját lelki üdvömért is, amiért cserben hagytam. El sem tudtam mondani neki, mennyire fontos volt, mit jelentett makacs kitartása mellettem anyám halálakor. Idejött Miskolc mellől, nyugalomból a káoszba, a részeges vejéhez, megmentve az Intézettől. Eljött az örökös ajtócsapkodások birodalmába, szeretni, védeni, gondozni az unokáját.
Lezárom ezt a memoárt azzal, amivel üzenni szerettem volna vele: mindenki nagyon, nagyon és ismételten nagyon gondolja meg, mikor, milyen körülmények között, hogyan, és kihez szól. Mert amit mond, végigkísérheti egész életén. És ki tudja, talán még annál is tovább.
Likes
Nincs hozzászólás