Komótosan haladt, hófehér szakálla rengeteg gubancként terült mellkasára, haja csigákban hullt vállára. Szabályos időközönként koppantott botjával a színes madarakkal teleszórt kövön. A kuka tetején meglátott egy szitát, nyele is volt, kezébe vette.
„Hát téged miért dobtak ki?” – kérdezte, megnézte jobbról-balról, majd besüllyesztette hátizsákjába. Mostanában ezzel ment le a szupermarketbe vásárolni, könnyebben elbírta, mintha a kezében hozta volna a dolgokat.
Hamar kikerült az utcára, borongós, novemberi idő volt, korán sötétedett. Már felgyúltak az utca fényei. Nem telt bele háromnegyed óra, az öregember már felfelé baktatott a lépcsóházban fa botjával körülményesen szedte a lépcsőfokokat. Fel is ért a második emeletre, de addigra már kialudtak a ház lámpái. Sötétben ment tovább, hiszen már minden zeg-zugot ismert, harminc éve lakott itt. Amikor a kertjéből jött hazafelé a kietlen tájon, akkor is sokszor csak a hold világolt, kis zseblámpája adott fényt a tekervényes ösvényeken. Öreg lábai ismerősen vitték útjain.
Aztán betette maga után a lakás ajtaját, lerakta hatizsákját, és lassan kipakolt. Újra kezébe vette a műanyag szitát. „Lássuk, mi hibád van, hogy a gazdád megszabadult tőled?” Egyik oldalon, a nyél tövénél repedést vett észre. „Úgysem teszek beléd nehezet. Túrót csinálok, te kis betyár, aludttejből. Kicsit meglangyosítom, és lecsöpögtetem. Erre kellesz te!” A tejbe kevert egy-két evőkanál kefirt vagy joghurtot, aztán várt, mert volt olyan rendetlen tej, melyik semmi pénzért nem volt hajlandó megaludni!
Az öregember már hetvenhetedik évét taposta, asszony már nem kellett neki, Annát, a feleségét évekkel ezelőtt eltemette, őt úgysem tudta volna pótolni senki. Három-néy férfiember járt hozzá, korabeliek, azokkal elborozgatott és elkártyázott, némelyikkel sakkozgatott.
Kétnaponta kivonatozott kertjébe, nyáron a természet ölén ámulva figyelte a fácánokat, a madarakat, elnézte a hangyák sürgését-forgását, a bogarak harcát az ennivalóért. Amikor érett a szőlő a három-négy félvad macska hajkurászta a szomjas, tolvaj madarakt, odaszoktatta őket, vitt ki nekik gezemicelevest, csirkefarhátat főzött, amiből ő is evet és a négylábúak nem is voltak hálátlanok. Még az egerek is messzemenekültek onnan, vagy éjszakai vadászatukon a mcskák áldozatai lettek.
Ha olyan esős idő volt, hogy csak sarat dagasztani ment volna ki, varrogatott kis villany varrógépén, ó mennyi pénzt megspórolt, amikor párnákat varrt, lepedőket alakított, meg nadrágokat szabott át!
Esténként és éjszakánként régi rádióján hangversenyeket és operákat hallgatott, az éji csöndben átfonta kis szobáját a gyönyörű zene, sokszor el is aludt rá. Gyógyszert sohasem szedett, egyszer bevitték a Péterfibe, mert felment a vérnyomása, három fia és menye riadtan szaladt be hozzá, mert amúgy nem sokat látogatták. Csak Szenteste vitte el mindig másik magához, nem is észlelték az öregember gondjait-bajait, régebben megharagította őket, ők meg megorroltak rá. Barátságos szobájában egyedül csak huszonötös kis lámpája világított, mikor felhúzta csörgőre az egyik órát. Kettő is volt, megjavíttatta órással, mert igen mélyen aludt, a vonat meg nem várta meg a pályaudvaron. Sokszor visszagondolt különös álmaira, talán arra, hogy milyen jó lenne, ha három hűtlen fia és menye, meg unokái látogatták volna.
Reggelre azonban a valóság elűzte az álom nehéz szenderületéből itt maradt,hamar elröppenő illúziókat.
Szépen beosztotta a nyugdíját, amin tudott, takarékoskodott, órájára ő varrt szíjat, maradék bőröket vett, és abból csinált magának hátizsákot. Bár volt félretett pénze a nem várt kiadásokra, nem vett volna automata mosógépet semmi pénzért. Keverőtárcsás gépét idővel újra cserélte, négyszer annyit kimosott egyszerre, mint a modern gép. Harminc éves centrifugája sem hagyta még cserben.
Nyáron a senki földjéről hozott nyári almát, tél elején téli körtét, aminek többségét vermében tartotta, hogy meg ne romoljanak. Amikor fiatalabb volt, málnást telepített, meg epret ültetett és ribizlibokrokat. De már élete alkonyán takarékoskodnia kellett erejével.
Arra is gondolt, mi lesz, ha leesik a lábáról, „majd a gyerekek betesznek egy öregek otthonába!” – szokta mondogatni barátainak. Öröklakás lett a bérlakásból, azt mondták, több millót ért, akárpótlási jegyeiből megvette, amit apja után kapott.
Olyan rend volt kis otthonában, hogy öröm volt körülnézni. Mindennek megvolt a maga helye, a ventillátort télen feltette a szekrény tetejére, amiben ott sorakozta ruhái is, sokat már évek óta nem vett fel.Volt olyan év, hogy ellepték ruhásszekrényét a molyok, ekkor két molycsapdát vett, egyiket feltette a bútor tetejére, a másikat felakasztotta a csillárjára.
Ez a nyár meleg, forró volt és különösen édesre érlelte az öregember szőlőjét, olyan rubinpiros lett a bora, mint még soha, beletett pár kiló szőlőcukrot, de aztán a nedű nem látott mást, csak szőlőt. Volt egy másfél hektó belőle. Az öregember nem ment el influenza elleni oltásra sem, „engem megvéd a borom” – mondogatta barátainak.
Sokan azzal rontják el idős napjaikat, hogy fiatalok szeretnének újra lenni, elégedetlenek a sorsukkal, az öregember azonban semmi pénzért nem cserélte volna el az öregség derűjét és harmóniáját ilyen talmi dolgokra.
December harmadik hetében, egy héttel Szenteste előtt az öregember az órája csörgésére kikecmergett ágyából, megmosakodott, borotválkoznia nem kellett, ennyi előnye volt bozontos szakállának, és kiment a pályaudvarra a vonathoz. ismerős ösvényeken vitték lábai kis kertjéhez, amit élete egyik legnagyobb örömének tartott.
Kinyitotta kis bódéjának ajtaját, majd lement a verembe, amit titkos zárral látott el. A bor ott élt, ott erjedt, az öregember nagyot kacagott, amikor egy pohárral ivott belőle. Ilyen bora még sohasem volt, hálát adott Istennek, begyújtott Jancsi-kályhájába, pattogott vidáman a tűz, megmelegítette a geuzemicelevest a farháttal a macskáknak. Azok mohón ették, majd leheveredtek az öregember lábához, aki fából összetákolt ágya szélén üldögélt. Különös fáradtságot érzett, ledőlt, ott érte utol a halál, amit senki emberfia nem kerülhet el. Kék szeme nyitva maradt és arcán olyan békesség ült, ami csak a tiszta embereknek adatik meg. A tűz lassan kialudt, de a kis vaskályha még rövid időre melegbe burkolta a bódét, a félig vad macskákat és az öregember lassan hűlő porhüvelyét.
Azon a héten még a gyerekei is a keresésére indultak, hárman jöttek oda a kiskerthez autóval, hogy majd elvigye valamelyikük szentestére. Már késve érkeztek.
Likes
Nincs hozzászólás