A csövi élete végeztével – mint az várható volt – a Pokolra került, és mint egyszerű kazánfűtő ördög dolgozott a Pokol legmélyebb bugyrában. Sötét, nedves, nyomasztó helyiség volt a kazánház, ahogy csak ezer eleven kóbor kutya szeme világított. Egyszer aztán a kétkezi Ördög fülébe jutott a hír, hogy a Pokol forgalmát az fogja fellendíteni – természetesen megfelelő jutalom ellenében – aki olyan cipőket talál fel, hogy amelyik lány azt a lábára húzza, félrelép. Az ördögöt megszállta az ihlet – világéletében kísérletező kedvű volt, túl ezen, a jutalom is motiválta – és csekély szabadidejének minden percét a mágikus cipők feltalálására fordította. Már vagy hatvan éve a találmányon törte a fejét. Húsz esztendeig azon gondolkozott, hogy milyen anyagból kellene azokat a bűvös cipőket megcsinálni, másik húsz évig az alapanyagokat hordta össze, és most már húsz éve kísérletezett a cipőkkel. Végül nagyot bukfencezett, majd a kazánház plafonjáig ugrott örömében, mert készen volt egy pár kis női cipője, mely a legfényesebben kiállta a próbát.
Volt ugyanis a Pokolban egy kétszáz éves, kiállhatatlan természetű, bibircsókos öregasszony, akit életében minden szeretője megcsalt, elhagyott, akit részeges férje örökké csak vert – elég legyen hozzá, hogy ez a vénség még állatban is gyűlölte a hímet. Hát ennek a kétszáz éves asszonynak a lábára csempészte találmányát az ördög, és még aznap este rajtakapta a vénséget a gépház egyik szerelőjével. „A mindenségit!… ilyet csak pornófilmen láttam.” – dörzsölte vigyorogva kezét a leselkedő ördög, és örömében nevetve ugrott egy hátra szaltót. De aztán (mivel alapos volt és mert biztosra akart menni) még egyszer jól megnézte az ördög a kész cipőket. Előtte feküdtek a pontos jegyzetek, és sorra vette, hogy nem felejtett-e ki semmit. A tüzelő, kóbor dán dog, melynek bőréből a cipőket csinálta, kétségtelenül fiatal, pompás állat volt, az ördög abban a pillanatban fojtotta meg, mikor a kutya nászra készen a párjához akart futni. Abban a bőrben még benne volt a ki nem oltott vágyak bizsergése. A cipő felsőrésze üzekedő nyulak sötét gombszemével volt kivarrva, s szemek fölött, mint nyughatatlan, rózsaszínű pillangók, kéjvágyó asszonyok finom orrcimpáiból metszett bőrredőcskék reszkettek. Azok a szemek izgatottan kerestek, azok a cimpácskák szakadatlanul szimatoltak. A cipő sarkában az összes Pokolba került asszony szívéből volt egy-egy parányi darabka, a cipő talpát pedig tízezer házasságtörő nő bőréből préselte össze. Mindezeken felül a cipőt egy olyan nyughatatlan vérű asszony hajkoronájával bélelte ki, akinek az volt az utolsó kívánsága, hogy éjszaka, a múzeumban, a megelevenedő nőfaló Herkules karjai között haljon meg. /Igen, azon tevékenység közben…/ Olthatatlan tüzek, leírhatatlan bujaságok tomboltak a cipő minden részecskéjében, és az ördög meg volt győződve, hogy a Pokol forgalmának emelésére többet sikerült tennie, mint Lucifer egész vezérkarának együttvéve. „Áll ércnél maradandóbb művem.” – dőlt hátra elégedetten az ördög (aki előző életében még tanár is volt), de aztán a homlokára csapott: „A puding próbája az evés” – gondolta, és egy szombat este aztán fölment a Földre. Már régebben kinézett magának egy ártatlan, tündéri szépségű, tizenhét esztendős lányt, aki soha nem olvasott, szórakozást nem ismert, fiatalemberre szemét nem felejtette és jókedvű tudatlanságban élt betegeskedő édesanyjával.
Ez a lány mosolyogva dolgozott a ház körüli veteményeskertben, öntözte virágait, etette kedvenc nyulait, s lefekvés előtt egy rózsafüzért elmorzsolva, minden este kilenc órakor puha ágyába bújt. Az ördög csettintett nyelvével, és úgy ítélte meg, hogy ez a lány méltó tárgya lesz a próbának. Ha ugyanis az ő mágikus cipői még ezt a kislányt is férfi után viszik, akkor nincs a világnak az a rózsafüzér morzsoló szűzlánya, asszonya, női teremtése, aki csúffá tehetné a világ (és Pokol) – rettentő találmányát.
Elég az hozzá, hogy a lány vasárnap reggel az ágya előtt találta a bűvös cipőket, és miután szemügyre vette őket, örömében tapsikolni kezdett: „Ó, istenkém, ilyen gyönyörű cipőről nem is álmodtam. Azt hiszem, nem viselhet szebbet egy hercegnő sem. Ilyen fejedelmi cipőhöz talán szegényes is az én egyszerű, fehér ruhám” – gondolta, de azért túláradó örömmel bújt bele a topánkába. Ettől a pillanattól kezdve, ezen a vasárnapon a lány már nem volt olyan nyugodt, mint rendesen. Egész nap izgett-mozgott, s amikor déltájban szobája függönye mögül sokáig nézte a szomszédos udvarkában lakó diákot, az ördög elvigyorodott: „A cipők… a cipők..! Már viszik a cipőim. Az első valamirevaló férfi, akit meglátott, nyugtalanítja.” És lőn… egész délután öltözött a lány. Az egyszerű, fehér ruháját hol felvette, hol levette, mindig talált valami igazítanivalót. Még egy rövid piros szalagot is fércelt a derekára, még egy sor tarka gyöngyöt is varrt a keble fölé, aztán alkonyattájt kinyitotta a szobája ablakát és néhány szót váltott a szomszéd udvarban növényeket öntöző diákkal.
„Ez az!” – gondolta a lesben álló ördög, és örömében ismét ugrott egy hátra szaltót. Tíz óra tájban a lány óvatosan kijött a szobájából. Kisurrant a kapun, s egyszer ott volt az utcán. Nyugtalanul sietett, az első sarkon szó nélkül befűzte karját a várakozó diák karjába, s immár együtt indultak a Margit-sziget felé. Ott egy zenés kerthelyiségben szakadatlanul táncoltak, akkor a diák valamit súgott a lány fülébe, mire azt a tizenhét esztendős hamvas arcocskát elfutotta a láng. Aztán kint voltak az utcám. A cipők lassan kopogtak a köveken, aztán egyszerre elhalt a kopogás… A diák eltűnt a lánnyal egy padok szegélyezte bozótos ösvényen. „Viszik a cipőim,… de még hogy viszik!” – lökte karját az ég felé a leselkedő ördög és örömében táncra perdült. Amikor a lány két hónap múlva megbizonyosodott róla, hogy teherbe esett, és ezt boldogan megsúgta a diáknak, az rögvest faképnél hagyta. Egy hét múlva a szerelmes lány a Margit-szigeten felvágta az ereit és megindult a Pokolba. Az út végén ott várta az ördög.
– Hát megérkeztél Lányom? – kérdezte somolyogva a szerencsétlen teremtést.
– Megérkeztem, s jól tudom, hogy most égni fogok a Pokol tüzén. – válaszolta sorsába beletörődve a lány.
– Na nem olyan forró az, ahogy ráfogják! – vigyorgott az ördög, és lehúzta a lány lábáról a cipőket.
– Látod ezeket a cipőket? – kérdezte büszkén az ördög – ezek hoztak téged a Pokolba.
A lány csöndesen válaszolt:
– Szegény, ártatlan cipők, mit tehetnek ők róla?
Az ördög nem engedte lesajnálni remekművét.
– De bizony mondom, ezek a cipők vittek téged a diák után. Nem tudod te, mi van ezekben a cipőkben.
– Elmentem volna én a diák után mezítláb is…. zokogott fel a lány. Szép cipők voltak, örültem is nekik, kivált addig, amíg azt hittem, hogy a diák csempészte őket az ágyam elé. De ide, a Pokolba nem ezek a cipők vittek engem. Ha csak az kerülne Pokolba, aki ezeket a cipőket viseli, most egyedül jönnék az országúton. Pedig nézz csak vissza, a hátam mögé!
Az ördög visszanézett. Hosszú sorokban koptatták a Pokol országútját a megesett sápadt, fehér arcú lányok.
– De akkor is! – makacskodott az ördög – ne mondd nekem, hogy nem akkor éreztél először ellenállhatatlan kísértést a félrelépésre, mikor felhúztad a cipőmet.
– Ó, azt már sokkal előbb éreztem. Mikor láttam, hogy a diák egyre sápadtabb, s hogy nincs olyan barátnőm, aki vasárnaponként el nem menne táncolni a maga diákjával, akkor már tudtam, hogy félre fogok lépni. A magam rongyos cipőivel is félre léptem volna.
Az ördög dühbe gurult:
– Te ostoba, tudatlan liba! Te próbálod megtagadni életem legnagyobb munkáját?! Te tényleg azt hiszed, hogy a diák sápadtsága, csábereje után mentél, pedig az én cipőim vittek!
A lány az ördög szemébe nézett:
– Megint elfelejted, hogy nem jövök egyedül. Hát azokat a lányokat, asszonyokat, akik utánam bandukolnak, azokat is a te cipőid hozták a Pokolba?
Na, az ördögnek ez más sok volt. Felkapta a lányt, és elnyargalt vele a Pokol ítélőszéke elé. Ott bepanaszolta a lányt, hogy eltagadja tőle zseniális találmánya érdemét, s váltig azt hajtogatja, hogy nem egy pár mágikus cipő, hanem sápadt, náthás kisdiák hozta a Pokolba. Az ördög haragosan, dühösen követelte érdemei elismerését, és az Ítélőszék döntését akarta hallani.
– Az Ítélőszék feje – a csavaros eszű főördög, aki rendkívül jártas volt a pokoli jogtudományban – barátságosan nézett a sápadt-fehér lányra és ráreccsent az ördögre:
– Lódulj innen, te szamár!
– De tisztelt Főbíró úr! – siránkozott az ördög – hisz úgy hallottam, hogy neked a feleséged mondta azt, hogy aki a pokol forgalmát igazán emelni akarja, találjon fel olyan cipőt, amelyiket, ha magára vesz egy lány, félrelép. És én feltaláltam, megcsináltam, kipróbáltam.
– Lárifári! – legyintett az Ítélőszék feje – mikor hallottad te (ha egyáltalán hallottad) azt a bolond beszédet a feleségemtől, hogy fel kellett találni azt a cipőt, amelyikkel minden lány félrelép?
– Hát, csak úgy a fülembe jutott… bizonytalanodott el az ördög – pontosan hatvan éve hallottam erről.
– Hatvan éve? – nevetett a Főbíró – Nohát, akkor sem volt az úgy. Hát miért ülsz fel mindenféle sületlen beszédnek? Mióta a világ világ, mióta a pokol pokol, olyan cipőket kellene feltalálni, amelyikkel a lány ne lépjen félre. Hisz a félrelépés az élet természetes rendje – na, lódulj innen, mert ha tovább idegesítesz az agyament találmányaiddal, Luciferre mondom, még a Pokolból is kitiltalak!
Az ördög elkeseredetten hagyta el az Ítélőszék épületét, aztán megint bezárkózott a kazánházba, ahol csak ezer eleven kóbor kutya szeme világított. És azon kezdte törni a fejét, milyen anyagból csinálhatna olyan cipőt, hogy amelyik lány vagy asszony a lábára húzza, ne lépjen félre.
Tegnap kezdte törni a fejét ezen, és száz év múlva elmesélem, hogy mit sütött ki ezzel kapcsolatban a kísérletező kedvű, kétkezi ördög.
2014 július, 2. díj
