Járkál a lábam – bennem a gondolat,
Reményét keresve itt, és odaát.
Vetetlen ágyam issza szomjasan
A tékozló égőm lecsorgó fény-borát.
Ajtóm a kertet átölelve tárul.
Csillagmorzsák az égi abroszon.
Szorít a mellkas, félt jövőm, a múlt,
Süket a csönd is, hiába hallgatom.
Uram! Én nem vagyok méltó arra,
Ez a hajlék mindenem, de nem az otthonom,
Nézd el: a rendetlenség, örök egyedüllét,
Baráttá vált a por a polcokon.
Uram! Én nem vagyok arra méltó,
S nem otthonom e szűk legénylakás,
De ha eljössz, a lábad megmosom,
És kerül neked kenyér is, – egy falás.
Mezítláb jöjj hozzám, a konok bal latorhoz,
Ne válasszon el tőled a feszület,
Csak egy szót szólj! – s amíg a kakas kukorékol.
Levetem cipőmet. Elindulok veled.
