Az alkohol megszállottsága
Sajnos egy valamitől való függés érzését nem értheti meg sem egy szakember, sem hozzátartozó vagy barát. Talán a súlytalanság állapotához tudnám most hirtelen hasonlítani. Ráadásul az alkoholizmus – és valószínűleg minden más szenvedélybetegség is – progresszív betegség. Ez azt is jelenti többek között, hogy fokozatosan, nagyon apránként fejlődik ki az egyénben. Az alkoholisták közül mindenki más életkorában kezd el szeszesitalt fogyasztani, és különböző időszakában lesz függő az alkoholtól.
Persze nem minden ember lesz alkoholista, aki megkóstolja és a későbbiekben bizonyos rendszerességgel fogyasztja. Sok szakember a genetikai öröklődésre esküszik, sok a környezeti hatásokra, és talán még többen a kettő együttes hatására. Kanadai genetikusok kijelentették a médiában, hogy pár hetes csecsemők DNS-e alapján megállapítható, melyik lesz szenvedélybeteg, melyik nem. Én minden megállapítással egyetértek, bár azzal is, amit az Anonim Alkoholisták a tapasztalatok alapján leszűrtek, miszerint „nem az a fontos, hogy miért lettünk alkoholisták, hanem az, hogy hogyan kerüljünk ki a bajból”.
A szociális ivásból fokozatok vezetnek a betegség végkifejletéig – ami legtöbbször a halál. A szakemberek szerint a következő jelek árulkodhatnak a változásra. Egyre többször vágyik rá, hogy folytassa az ivást, amikor a többiek már abbahagyták. Megkönnyebbül az ivás elkezdésekor. Állandóan az iváson jár az esze. A feszültség csökkentésére használja az italt. Már kezd egyre korábban alkoholt fogyasztani, és kényelmetlenül érzi magát olyan helyzetekben, ahol nincsen alkohol. Már előfordul alkalmi emlékezetkiesés egy-egy nagyobb ivászat után. Titkolt ingerültséget érez, ha az ivásról beszélnek, főleg, ha nem ihat. Ezek a jelek még csak a függőség kezdeti szakaszát jelzik.
Ezután kezdődik a kontroll elvesztése. Már titokban iszik, és ezzel kezdi a napot. Egyre többet hazudik az ivás érdekében, még magának is. Az ígéreteit akármilyen komolyan is gondolta nem bírja betartani. Egyre inkább nagyzoló és agresszív lesz. Érdeklődése csökken a barátai és az élet más dolgai iránt. Sűrűsödnek a problémák a családban és a munkahelyen egyaránt. Mindene megsértődik, és teljesen magába zárkózik. Elhanyagolja az evést, hiszen az alkohollal bőségesen kerül kalória a szervezetébe. A munkahely, család vagy jogosítvány elvesztése vagy mindhárom együtt. Némelyek próbálkoznak az ivás csökkentésével vagy szakemberhez fordulnak segítségért, de újra berúgnak. Kórházba megy vagy életszínteret változtat. Ekkor már közeleg a vég, hacsak egy katarzis meg nem állít valakit. Persze, ha ez sem elég valakinek, akkor jöhet a teljes elmagányosodás, a munkaképtelenség, az elmezavar állapota is. Végül is minden alkoholbeteg abbahagyja az ivást, de csak keveseknek sikerül ez még az életükben. Több mint száz éve megmondta Young professzor, hogy az ivás abbahagyásához a betegnek valamilyen katarzisra – mélypontra – van szüksége, habár ez mindenkinél teljesen más és kiszámíthatatlan.
Én magam is átestem ezeken a folyamatokon négy éves koromtól. Az alkohol hatása már az első kortytól a rabjává tett, pedig először egyik sem ízlett, hiszen a sör keserű, a bor savanyú, a likőrök és pálinkák pedig csípősek voltak. A középiskoláig szinte csak a szüleimmel fogyasztottam alkoholos italt, de apám kontrolálta az egész család ivászatát. Tizenhárom évesen hánytam először egy esküvőn, ahol a sok ivás mellett túl sokat is ettem, és a végén a csárdásozás tette be a kiskaput. Tizenöt éves koromtól azonban mindennapos ivó lettem. Az alkoholt az érzéseim tompítására és erősítésére használtam már ekkor. Kezdett mindennél fontosabb lenni az alkohol okozta mámor és azt gondoltam, hogy az ivástól leszek felnőtt. Először csak az osztálytársaimmal ittam a tanítás után, de pár hónappal később már egyedül is bementem hazafelé egy kocsmába. Nem sokkal később már reggel is szükségem lett az alkohol doppingoló és féleleműző hatására. Ekkor már hetente legalább egyszer részegen értem haza az esti ivások után. Sokszor hánytam, szédülten feküdtem az ágyban, hajnalban hidegvizet ittam, és elkezdtek a filmszakadások is kialakulni az életemben. Ez már nem volt normális alkoholfogyasztás, ezért apám leült velem beszélgetni egy másnapos állapotomban. Bosszús voltam, amiért szembesített a problémákkal, és rettentően kívántam az italt az egy órás monológja közben. A tanulás, a sport, sőt a lányokkal való ismerkedés sem ment, anélkül, hogy ne kellett volna előtte innom. Később a munkámat is csak italosan végeztem, ezért három év után a főnököm helyezett el az első elvonó kúrámra. Se ezen, se a későbbieken nem ittam alkoholt, de tudtam, hogy utána még inni akarok. Ezt követően bármilyen jól dolgoztam is már nem érdekelt a munka sem. A párkapcsolatról is lemondtam, de fél év múlva megismerkedett velem egy hölgy, aki ugyan tudta, hogy már feküdtem elvonókúrán, de mégis a feleségem lett. Öt évig bírta elviselni az erős ivászataimat, mikor visszaküldött a szüleimhez. Ez a három év lett a legsötétebb korszaka az életemnek. Rettentően elmagányosodtam és megalázottnak éreztem magam. Egy állandóan szinten tartott mámorra volt szükségem, hogy el tudjam viselni az életet, így is egyszer kórházba kerültem öngyilkossági kísérlet miatt.
Megismerkedtem az Anonim Alkoholisták programjával is, de még nem álltam készen a nem ivásra, így még tíz hónapra visszamentem inni. Már évek óta nem ízlett semmilyen szeszesital, csupán a zsibbasztó mámor miatt ittam meg, de az A. A.-ba járás után már lelkiismeret furdalásom is lett. Már a halálba is beletörődtem, mikor az utolsó három hetes piálásom végén teljes fizikai és szellemi összeomlás mellé még a halálfélelem is párosult. Még talán ez sem lett volna elég ahhoz, hogy elengedjem az alkoholt, ha lett volna pénzem vagy erőm a lopáshoz. Ez a katarzis – mélypont – azonban le tudott állítani, és megmenteni az életemet.
Az alkohol megszállottságától sok ezren hozzám hasonló nehézségek árán tudtak csak megszabadulni, de több millió férfinak és nőnek még így sem sikerült és belehaltak ebbe a betegségbe.
