Harsány igenlése, buja, torz hamisság,
csontszárnyakon vergődő bódult üzenet.
Csakis te számítasz! Tomboljon a hívság!
Élj! Bulizz! Vigyorogj! Hevítsd a tüzedet!
Nyirokszobában öreg nénike vacog.
Szennyes utcákon álmodja csendről álmát
a tobzódás felhabzott nyomorgyümölcse.
Napi eleségért a kukához kocog.
A hamisság harsányan zengi torz vágyát,
önzaját habzsolja, ő a nyomor bölcse.
Mint mikor édenben a gaz, dudva kinő,
csökött vackort termett a megromlott idő.
De csöndszobában már nyújtózik a remény,
lágyan simít kezet, nem karcos, nem kemény,
ájtatos imát mond, míg fényt küld a távol,
csak gyűjti magába, és fényt küld magából.
Már nem taszítanak, ölelnek a vágyak,
szeretet csírái ébredezőn várnak,
hogy simogassanak bánatos fejeket,
testté vált vigasztól örömkönny elered,
és már nyújtott kézzel, várón, készen állnak,
majd győzői lesznek tobzódó halálnak.
Tudván; csak belőlük, az új élet kinő,
Mert araszol felénk a megjósolt idő.
