A csillag halvány fénye ring a hullámokon.
Behunyt szemmel pihen, mert elfáradt nagyon.
Oly hosszú volt az út az égi téren át,
Kerülve kósza üstökösnép szikrázó záporát.
Úgy vágtatott, mint egy szilaj, játékos csikó,
Röpült, hisz fürödni hívta őt a földi tó!
És most, hogy lemosta a végtelen porát,
Nyújtózva hallgatja a békák kórusát.
Bókolva hajlong a nádas. A langyos esti szél
Virágillattal telt rétekről mesél.
A sok csillag-társ fent, – megannyi lampion,
Fényesen köszön rá az égbolt ablakon.
Ezüstport hint a tóra a vándor telihold,
Lábujjhegyen oson egy álomőrző kobold.
Elalszik a csillag. Lehunyja sugarát.
Éji manó vasalja a száradt űrruhát.
