A csillag halvány fénye ring a hullámokon.
Behunyt szemmel pihen, mert elfáradt nagyon.
Oly hosszú volt az út az égi téren át,
Kerülve kósza üstökösnép szikrázó záporát…
Behunyt szemmel pihen, mert elfáradt nagyon.
Oly hosszú volt az út az égi téren át,
Kerülve kósza üstökösnép szikrázó záporát…
Úgy vágtatott, mint szilaj, játékos kiscsikó.
Röpült, hisz fürödni hívta őt a földi tó!
S most, hogy lemosta a hosszú út porát,
Nyújtózva hallgatja a békák kórusát.
Bókolva hajlong a nádas. A langyos esti szél
Virágillattal telt rétekről mesél.
A sok csillag-társ fent, – megannyi lampion
Fényesen köszön rá az égbolt-ablakon.
Ezüst színt hint a tóra a vándor telihold.
Lábujjhegyen oson egy álomőrző kobold.
Elalszik a csillag, lehunyja sugarát,
Éji manó vasalja a szikkadt űrruhát.
