Nem tudott semmit csinálni.
De szó szerint. Valamit mindig csinált. Minél nagyobb volt az adott dolog, annál könnyebben boldogult azzal, hogy ne csinálja. Szinte első-osztályúan csinálta, hogy nem fedezi fel a hidegfúziót, az AIDS ellenszerének fel nem találását is remekül csinálta, de az olyan apró dolog, mint például, hogy ne csináljon az égvilágon de semmit, az nem ment neki.
Úgy kezdődött, hogy elhatározta, hogy az egyik nap nem csinál semmit, olyan szép az idő, otthon marad hát, és nem csinál semmit. S hogy ezt a tervét véghez vigye, aznap nem ment dolgozni, s ezzel nagyot lépett a semmit tevés felé. Nem is fürdött, s ezzel is közelebb került a céljához, a semmit csináláshoz. WC-re ugyan elment, de azt megelőző csapásnak tudta be, nehogy pont akkor kelljen kimennie, amikor épp javában nem csinál semmit sem. Visszaért az ágyához, és nekilátott a semmit csináláshoz. Lefeküdt és nem csinált semmit.
Már-már nagyon megörült, hogy éppen nem csinál semmit, mikor is rádöbbent, hogy gondolkodik, s az azért már valami. Gyorsan abbahagyta hát a gondolkodást. Észre sem vette, és hipp-hopp, már azon gondolkodott, hogy nem gondolkodik, ami hát, valljuk be, szintén nem semmi. Összpontosított arra, hogy ne gondolkodjék. Ment is egy röpke pillanatig, amikor is eszébe ötlött, hogy az összpontosítás is valami, tehát már megint nem csinálja a semmit. Elszomorodott, hogy nem jut ötről a hatra, ezért megegyezett magával, hogy a gondolkodást hagyja a legvégére, hiszen láthatóan azt a legnehezebb nem csinálni.
Tehát feküdt majdnem semmit csinálósan az ágyban, amikor rádöbbent, hogy azzal, hogy fekszik az ágyban, azzal is tesz valamit. S ha jobban belegondol, akkor ez, és ennek a folyománya az az, hogy valamit mindig csinálni kell, még akkor is, ha éppen nem csinál semmit az ember. Hiszen, legkevesebb, hogy elfoglal valamilyen alakzatot a térben, és ez már eleve kizárja a semmit tevést. S ha jobban belegondolunk, akkor a halál is olyan, hogy ott is csinálunk dolgokat. Dolgokat mondtam, pedig egyelőre egy dolog biztos, azt csináljuk, hogy nem élünk. Valamit mindig tenni fog, ha jobban belegondol, ezért hát teljesen felesleges azon iparkodnia, hogy ne csináljon semmit, hiszen ez szélmalomharc.
Legjobb lesz hát, ha csinál valamit. Ha már egyszer úgyis muszáj. De mit is csinálhatna? Hidegfúziót és AIDS-ellenszert csinálnia talán már túl késő, hiszen túl sok idejét pocsékolta el a semmittevés csinálására, mi maradt hát neki? Gondolkodott, gondolkodott, s arra jött rá, hogy a gondolkodás elég jól megy neki, több évtizedes rutinja van benne, ám nem ártana egy kis adatfrissítés, hogy a gondolkodása új irányt kapjon. Ejj, az a sok eltékozolt idő, amit értelmetlen és felesleges dolgokra fordított. Ejj, ha újra ott lehetne, annál a pillanatnál, amikor elkezdett semmit csinálni. Vagy legalább válthatna néhány, többnyire keresetlen szót fiatalkori enmagával, s akkor elmondhatná magamagának, hogy mit csináljon, ahelyett, hogy a semmit csináláson töri magát. Nem mondaná meg a lottószámokat, annál sokkal nagyobb hasznát venné annak, ha elmondaná, hogy mit vegyen komolyan, s mit ne.
Ám ezzel kapcsolatban végképp nem tudott semmit tenni, hiszen az időben nem tudott utazni. S akkor mintha egy megérzése támadt volna hogyan lehet semmit csinálni. A semmit tevés nem más, mint az árral szemben úszás, a lehetetlen hajszolása, s ezáltal az idő elpocsékolása. S ha az időpocsékolás semmittevés, akkor a semmit tenni nem is olyan jó.
Akkor inkább tesz valamit, s hogy mit, az gyakorlatilag mindegy is talán, lényeg, hogy ne pocsékolja az időt. Mi számít az életében időpocsékolásnak? Ezen kezdett gondolkodni, s csak remélte, hogy ez nem lesz időpocsékolás, hiszen elszomorította volna, ha újfent nem tesz semmit. Semmit, ami előrébb vinné az életében.
2013 október, 1. díj
