Ismertem valakit, aki napról napra meglátogatta a házától pár lépésnyire csordogáló patakot. Gyónni szeretett volna, felejteni, kiradírozni annyi fájó emlékét, amennyit csak lehet. Ezért szegezte tekintetét visszatükröződő tekintetére. Így azt érte el, hogy kezdte gyűlölni az arcát, annak minden vonását, mert szembesítették őt a múltjával, gyógyíthatatlanul (legalábbis annak vélt) elhibázott életével.
Ez az ember valamelyik ősz végi napon elrévedezett azon, mi lesz, ha beköszönt a tél? A jég megfosztja még önmaga utálatának gyakorlásától is. A tükörtől félt: nagyon éles képet adott.
Becsukta szemeit, és akkor történt a varázs: továbbra is látta a patakot, de abban nem azt az arcát, azt a bűntudat és gyötrődés által barázdált arcot, mint ez eddig, hanem amiért évek óta itt ült a kövön, bámulva magát a természet tükrében. Sohase zárta le szemeit, pedig a békéjére máshogy aligha talált volna.
Járt köztünk egy ember, aki harcolt és legyőzte önmagát. Lehetsz te is, lehetek én is, újra és újra. Csukjuk be szemeinket.
2014 április
különdíj
