Ábrahám Sándor Mihály emlékére
Nem volt könnyű gyerekkorom. Már akkor keretek közé szorítottak. Vágtak, gyalultak, csiszoltak. Csak úgy röpködött a sok faháncs az asztalosműhelyben. Miután kialakult a világnézetem, öt oldalbordát kaptam. Majd barnára festettek, és kikerültem a nagybetűs életbe, a Lövőház utcába.
Hó és eső tisztított, fagy edzett. Kutyák és madarak hagytak rajtam titkos jeleket. Szomszédos padtársaim túl messze kerültek tőlem. Nagyon magányos voltam. Néha persze meg-megpihent nálam valaki. Megevett egy szendvicset, a botjára támaszkodva fájdalmasan sóhajtozott vagy a füléhez tartott kis szerkentyűbe beszélt. Érdekes történeteket hallhattam. Foszlányokat, amelyeknek vagy az eleje, vagy a vége hiányzott. Sajnos a legizgalmasabb résznél általában faképnél hagytak. Így unalmas óráimban, fémkarfával korlátolt összes képzelőerőmmel, ezeket a részleteket próbáltam kitalálni.
Aztán egy nap megérkezett ő. Messziről nézegetett, majd lassan odasétált hozzám. Egyik felemről átült a másikra, megint vissza, mint aki próbálgatja, hol kényelmesebbek a deszkáim. Vékony könyvecskét vett elő, és addig fel sem kelt, amíg végig nem olvasta. Sajnáltam, amikor eltűnt az est sötétjében, a szökőkút mögött. Másnap a közeli pékség előtt álldogált. Izgatott lettem, amikor ismét felém vette az irányt. A szakállas férfi hátán piros virágos pokrócba göngyölt nagy pakk volt keresztülvetve. Óvatos mozdulattal fejtette le magáról, és lerakta a bal oldalamra. Az egész napot velem töltötte. Facsomóimat majd szétrepesztette az öröm. Beszélgetett az arra járókkal és olvasott. Napnyugtakor sem hagyott magamra. Komótosan szétterítette a pléd belsejét, eligazította a párnát, a takarót, majd lefeküdt. Soha nem éreztem még senkit ennyire közel magamhoz. Minden lélegzetvételkor odasimult a bordáimhoz.
Másnap is ottmaradt, aztán annak a másnapján és utána is. Hosszú hónapok teltek el. Idővel kapott egy seprűt, a környékbeli házak járdáit tartotta rendben. Néha az én lábamat is megcsiklandozta vele. Ilyenkor vissza kellett fognom magam, ne nevessek fel hangosan. Egyre több ember állt meg előttünk. Volt, aki szó nélkül tett le ezt-azt. Kenyeret, meleg ételt, cipőt, kabátot, bort, aprópénzt vagy könyvet. Utóbbinak örült a legjobban. Volt, aki inkább beszélgetett vele. Az ő története volt az első, amelyet az elejétől a végéig meghallgathattam. Többször is. Vájárként dolgozott, de elbocsátása után nem talált más munkát. Utcára került, és azért jött fel Budapestre, hátha itt sikerül újra egyenesbe hoznia az életét. Biztos pont azonban csak én maradtam neki és az emberek jóindulata. Két éve lakott már nálam. Összeszoktunk. Tudtam, mikor tér nyugovóra. Tudtam, ha sokat forgolódik, rossz álmok gyötrik. Tudtam, ha ilyenkor felkiált, meg kell próbálnom enyhíteni deszkáim keménységén. Tudtam, hogy együtt kel az énekesmadarakkal. Tudtam, takaróját minden reggel ugyanúgy, ugyanazon gondos mozdulatokkal hajtja össze. Tudtam, mi vidámítja fel. Tudtam, a reményvesztettségtől mikor csapna rám teljes erőből. Tudtam, mitől voltak arcán néha nagy fekete foltok. Tudtam, miért nem veti le kabátját nyáron a legnagyobb melegben sem. Tudtam, mennyire vacog télvíz idején a jeges szélben. Tudtam, mennyire megviseli egy-egy köhögőroham. Tudtam, hogy egyedül az olvasás tartja életben. József Attila, Radnóti, Rejtő és mások. Tudtam, mindent tudtam. Ha csendben ült, akkor is éreztem, mire gondol.
Emlékszem arra a zord téli napra, amikor elkeseredett, szokatlanul hallgatag és szomorú volt. A kezében tartott könyvből egy idézetet olvastatott fel többekkel, akik arra jártak. „Hiába mégy el messzire, mindig közel leszel. Hiába férkőzöl közel, mindig világnyi messzeségben leszel tőlem.” Úgy ízlelgette ezeket a sorokat, mint igazi ínyenc a legfinomabb pezsgőt.
Azon este jóval később feküdt le a szokásosnál. Másnap reggel viszont nem kelt fel. Gyengének érezte magát. Nem is olvasott. Még a közeli irodaház alagsori ablakához sem támaszkodott oda, amely mögött egy ventilátor kellemes meleget fújt az utcára. Ledöntötte valami betegség. Csak feküdt csendben, mozdulatlanul. Az emberek arra sem tudták rávenni, hogy legalább felüljön. Aztán egy villogó fehér autó elvitte. Én pedig egyre türelmetlenebbül vártam vissza. Háttámlámra fehér papírt ragasztottak elhunyásról és belgyógyászati osztályról. Nem igazán értettem. Sok járókelő megnézte a cédulát. Volt, aki fejet hajtott. Vagy csendesebbre vette hangos beszédét. Sokan meg is siratták. Ülőkémre fonott kosárkát tettek, tele mécsesekkel. A pokrócra lila krizantém került. És az emberek ugyanúgy megálltak, mintha még mindig ott lett volna a társam velem. Az egyetlen, aki hűséges volt hozzám. Egyik délelőtt nagy fájdalmat éreztem, négy csavar fúródott belém. Kis réztáblát erősítettek rám. Emlékeztetőül, hogy élete utolsó két évében itt lakott valaki.
Valaki, aki már a földön átélte a Pokoljárást, kedvenc Nemere-könyvét…
„És hová lett Tesseor? Messzire utazott. Senki sem tudja, hová. Ám időnként elterjedt a szóbeszéd, hogy visszajött, hogy valahol erre járt ismét. Bizony lehet, itt van közöttünk és felbukkan, ha igazságtalanságot tapasztal. Bármelyik percben előtűnhet a semmiből, a nagy és végtelen Mindenségből.”
