Beállt a két sín közé.
Tudta a menetrendet.
Várta a dübörgést,
míg hallgatta a csendet.
A vágány végtelenje
egy más világba nyúlt.
A közel és a távol
egymásba borult,
hallani vélte, hogy szíve
a régi rendért kiált…
visszakívánja fájón
a szokott geometriát;
az a távlatot,
mit negyven éven át
egy masiniszta a mozdonyból belát.
„A párhuzamosok a végtelenben” –
mormolta maga elé és a csikket
eltaposta komótosan.
„No jön már az éjféli gyors”
tette hozzá rátarti büszkeséggel
„ahogy szoktam én is… percnyi pontosan!”
