Pár hónapja egy aranyos kis cicát sodort felém az élet, félénk volt, szétszórt és oly elesett.
Csak a szemébe izzót a tűz, a fiatalsága és a fájdalom tüze.
Befogadtam hát, bár már akkor éreztem, hogy teljesen sose lesz az enyém, hisz hajtja az ösztöne, hajtja a vágya…az álma, hogy egy szerető otthonra találjon.
Etettem, itattam, nevelgettem, segítettem rajta amit tudtam és próbáltam óvni, hisz annyira megszerettem.
Ártatlan arccal mosolygott rám, pedig lelke sebekkel volt tele.
Bántották mindenhol, ahová betévedt, kihasználták, az élettől csak ütéseket kapott.
Szeme fakult a sok könnytől, mégis hajtotta az ösztön, csak ment előre, próbált törtetni, pedig szíve félelemmel volt tele.
Félt mindentől és mindenkitől.
Félt minden újtól, a bizonytalan jövőtől.
Mindig jött ha éhes volt és fáradt és én megpróbáltam ápolni lelkének sebeit, a szívemben mindig meleg otthon várta…
Jaj, de hányszor ejtettem sebet a lelkén én is!
Dühöngtem, üvöltöztem, és még jobban megijesztettem…
Magam sem tudom miért, de egyszer megütöttem.
Egy újabb, mély lelki sebet okoztam neki, ami már örökre megmarad…
A külvilág engem is bosszantott…
Hallottam másokat, akik megkérdezték: – Mit szeretsz ebbe a korcsba?
Te nála jobbat érdemelsz -mondták- nem lesz a tiéd soha, örökre csak bizonytalan kóborló marad !
Nem érdekelt más véleménye…nekem csak ő kellett.
De elkezdett ő is ellenem fordulni, marni kezdtük egymást…sebei lelkemben begyógyulni nem tudtak, most is égnek és sajognak.
Már sokszor elment, elhagyott engem…aztán visszajött és én mindig visszafogadtam őt.
Most is elment, hátha jobb gazdit talál, hátha ott majd jobban szeretik, hátha megtalálja a rég álmodott kényelmes otthont.
Pedig, szerettem én, hiába volt néha lázadó és megviselt a bizalmatlansága, nekem mégis ő volt a mindenem…de túl kevés voltam neki.
Bár tarthatnám kezembe, mint egy elhagyott plüss macit, és simogatnám örökre.
Most már védeném minden gondtól, bajtól, de már késő…nem tehetem, hisz szabad, mert szabadnak született és nem kényszeríthetem, hogy szeressen.
Ő döntött, újra elment, összetörte a szívemet, elvitte az álmaimat, a boldogságomat…csak a szomorú könnyek maradtak, és a lelkemben egy végtelen űr.
Érzem amit érez, érzem illatát, tudom mit gondol, pedig nem az enyém már !
Talán ő is kóborol valahol, magányosan, egyedül, ahogy most nélküle én…
De talán megtalálta végre az igazi boldogságot, a szerető családot amire mindig is vágyott…
Csak a szemébe izzót a tűz, a fiatalsága és a fájdalom tüze.
Befogadtam hát, bár már akkor éreztem, hogy teljesen sose lesz az enyém, hisz hajtja az ösztöne, hajtja a vágya…az álma, hogy egy szerető otthonra találjon.
Etettem, itattam, nevelgettem, segítettem rajta amit tudtam és próbáltam óvni, hisz annyira megszerettem.
Ártatlan arccal mosolygott rám, pedig lelke sebekkel volt tele.
Bántották mindenhol, ahová betévedt, kihasználták, az élettől csak ütéseket kapott.
Szeme fakult a sok könnytől, mégis hajtotta az ösztön, csak ment előre, próbált törtetni, pedig szíve félelemmel volt tele.
Félt mindentől és mindenkitől.
Félt minden újtól, a bizonytalan jövőtől.
Mindig jött ha éhes volt és fáradt és én megpróbáltam ápolni lelkének sebeit, a szívemben mindig meleg otthon várta…
Jaj, de hányszor ejtettem sebet a lelkén én is!
Dühöngtem, üvöltöztem, és még jobban megijesztettem…
Magam sem tudom miért, de egyszer megütöttem.
Egy újabb, mély lelki sebet okoztam neki, ami már örökre megmarad…
A külvilág engem is bosszantott…
Hallottam másokat, akik megkérdezték: – Mit szeretsz ebbe a korcsba?
Te nála jobbat érdemelsz -mondták- nem lesz a tiéd soha, örökre csak bizonytalan kóborló marad !
Nem érdekelt más véleménye…nekem csak ő kellett.
De elkezdett ő is ellenem fordulni, marni kezdtük egymást…sebei lelkemben begyógyulni nem tudtak, most is égnek és sajognak.
Már sokszor elment, elhagyott engem…aztán visszajött és én mindig visszafogadtam őt.
Most is elment, hátha jobb gazdit talál, hátha ott majd jobban szeretik, hátha megtalálja a rég álmodott kényelmes otthont.
Pedig, szerettem én, hiába volt néha lázadó és megviselt a bizalmatlansága, nekem mégis ő volt a mindenem…de túl kevés voltam neki.
Bár tarthatnám kezembe, mint egy elhagyott plüss macit, és simogatnám örökre.
Most már védeném minden gondtól, bajtól, de már késő…nem tehetem, hisz szabad, mert szabadnak született és nem kényszeríthetem, hogy szeressen.
Ő döntött, újra elment, összetörte a szívemet, elvitte az álmaimat, a boldogságomat…csak a szomorú könnyek maradtak, és a lelkemben egy végtelen űr.
Érzem amit érez, érzem illatát, tudom mit gondol, pedig nem az enyém már !
Talán ő is kóborol valahol, magányosan, egyedül, ahogy most nélküle én…
De talán megtalálta végre az igazi boldogságot, a szerető családot amire mindig is vágyott…
