Tudjuk, hogy van szép ember-csúf ember; szép idő-csúnya idő; szép lány-csúnya lány; tehát ha van szépirodalom… csúfirodalomnak is kell lennie.
(Formális logika…)
A csövi – villámcsapásszerű felismerésként – rájött erre, és legott megalkotta a csúfprózát.
Tessék!…
A nyúl, egyszerű mezei baknyúl volt – megöregedett. Érezte, hogy inai, izmai már nem röpítik őt utolérhetetlenül a végtelen mezőségeken. Nem megy már nekem ez a síkterepi ugra-bugra…! gondolta szomorúan és visszavonult az erdőszél menedékébe. Lyukat ásott, leveleket gyűjtött, megágyazott és elbújt egy tamariszkusz bokor alá. (Nem tudta, hogy Szenteste van.)
Didergett, de azért már majdnem elaludt, amikor csendes szárnysuhogással vacka elé ereszkedett a kerecsensólyom.
– Már egy kilométer magasból láttalak, nem kell megijedned – vijjogta és a karmai között tartott fej káposztát a nyúl elé gurította. – Egyél! Karácsony van… két nap múlva másképpen beszélgetünk. – szárnyával megpaskolta a nyúl fejét és egy pillanat múlva már fenn körözött a magas égen.
A nyúl kimászott rejtekéből és már éppen nekilátott volna a káposztának, amikor elébe toppant a vadászkopó.
– Láttalak a dombtetőről… nem kell megijedned. Hoztam pár sárgarépát… egyél! Karácsony van. Két nap múlva másképp beszélgetünk – fogaival játékosan megcibálta a nyúl fülét, majd hatalmas ugrásokkal beleveszett a végtelen búzamezőbe.
Mire a nyúl mindent megevett, bealkonyodott. Nagyon fázott, visszamászott vackába, magára húzta a leveleket és megpróbált elaludni. Már félálomban lehetett, amikor fagyos levelek zörgése zavarta meg nyugalmát. Nem kellett sokáig fülelnie, csoszogó léptek közeledtek hálóhelye felé. Felnézett és az előtte álló, hajlott hátú, fekete ruhás alakban felismerte az Erdő Boszorkányát.
– Na, nyulam-bulam, úgy látszik, hogy a birodalmamba tévedtél. Semmi baj… de nehogy megfagyjál itt nekem! Egyszer van Karácsony… – azzal felemelte a nyulat és gyapjúkendőjébe tekerte. – Eljössz velem vacsorázni… itt lakom az erdő közepén. – mondta és elindult a banya-tanya felé.
– Bárcsak mindennap Karácsony lehetne…! – sóhajtott a nyúl, de nem volt ideje elmélkedni, mély álomba zuhant.
Zsigeréig hatoló, tüzes kín ébresztette: nyakába hosszú körmű göcsörtös ujjak vájtak és gyapjúkendő bölcsőjéből kitépve vergődött a boszorkány kezei között. Könnyben úszó, mandulavágású, barna szemével körbepillantott a helyiségben. Kandalló; barátságosan pattogó fahasábok melege; kis tűzhely; rajta egy fazék; gyalult tölgyfaasztal egy terítékkel – mellette egy vaskos könyv.
A göbös újak szorítása az elviselhetetlenségig fokozódott.
– De miért? – sírt fel a nyúl – nem értem, miért bántasz?
– Mit nem értesz, te kis állat?! A mesének vége! Búcsúzunk… de végleg ám, nyuszó-muszó!
– De hisz Karácsony van… te mondtad… – ilyenkor mg az ősellenségeim is segítenek.
– Az állatok néha, az emberek ritkán… a boszorkányok soha. Nem én vagyok a jóságos boszorkány, akkor tündérnek hívnának; és ez itt nem tündérpalota, hanem banya-tanya.
– De hát minden olyan volt, mint a mesékben…
– Milyen mesékben!? Andersen, Saint-Exupery? Benedek Elek…? nem, barátocskám, Grimm testvéreket kellett volna olvasnod! Tudod azokat a rémmeséket amiktől becsinálnak a gyerekek… Azokban ritkán van happy-and, az életben sem gyakran, nálam pedig soha! Na, pá hercegem…! – A boszorkány rekedten felnevetett és fülénél, hátsó lábánál fogva megfeszítette a nyúl gerincét.
– Ne!… nem…! – sikoltotta a nyúl.
– De mennyire, hogy igen! – mormolta a boszorkány; gyors csavarintással eltörte a nyúl gerincét, megnyúzta, kibelezte, lemosta és a fazékban rotyogó vízbe dobta. Némi fűszerkeveréket szórt rá, befedte és leült az asztalhoz.
Magához húzta a könyvet: Ünnepi Karácsonyi Ételeink.
A boszorkány a vadas nyúlhoz lapozott és gondosan olvasni kezdett.
december hónap, első díj
