Pár nappal a születésnapom után ízlelgettem számban a félbenhagyott mondatokat,a ki nem mondott szavakat, s úgy tűnik mintha csak tegnap kezdtem volna el az életet…
Egyedül vagyok… a szobámat őrjítő sötétség és csend tölti be. Érzem a magány torz vigyorát egész létemben…
Gondolataim elkalandoznak, s elkezdem kisöpörni emlékeim közül az álmatlan éjszakákat, a halk sóhajokat, a hangos kiáltásokat, melyekkel hívtalak…
Ma már el akarom hinni, hogy talán holnap betoppansz végre az életembe, TE a rég várt Boldogság, ezért nyitva hagyom az ajtót, és úgy teszek mintha nem is érezném a hideget, a közelgő telet…
Ma úgy teszek, mintha nem is lennél olyan távol…
Csendes mosolyba öltözöm és remélem, csak én hallom szívem őrült ritmusát… Ha most belépnél, tárt szívem ajtaján, elhinném, hogy őszinte a mosolyod, te sosem hazudnál.
Elhinném, hogy már nem fáj semmi, és hogy újra van célom, van újra friss levegőm, hogy éljek…
Csendben ülnék melletted, hallgatnálak, csukott szemmel szívnám magamba a még soha nem érzett illatod, talán még az idő kerekét is megállítanám s a pillanatot fénylő drágakőbe zárnám, hogy örökre legyél ékszerem…
A telefon hirtelen megcsörren, én összerezzenek…
Belepillantok a tükörbe, nem is veszem észre, hogy több ráncot varrt arcomra a várakozás, több szálat festett fehérre hajamban az idő… Eljátszom az előbbi gondolataimmal, de a levegő egyre hűvösebb… gyors léptekkel közeledik a tél.
Mosolyruhám levetem, szívem is visszatér a megszokott ritmusához…
Az ajtót lassan, szomorúan becsukom, már nem melegít át a képzelet…!