Szálinger Balázs József Attila- és Artisjus Irodalmi Díjas költő. Keszthelyen született, jelenleg is ott él, Zala vármegye több művében visszaköszön. Verseskötetei mellett több eposz, dráma, útinapló, illetve gyermekeknek szánt könyv fűződik a nevéhez. Legutóbbi verseskötete 2023-ban jelent meg És most kelletlen elrugaszkodom címmel, mely válogatott verseit tartalmazza. 2024-ben bejárta Petőfi Sándor 180 évvel ezelőtti felső-magyarországi utazásainak útvonalát. Erről tudósít tavaly megjelent könyve, amely a Mintha repülnék címet viseli.
A Zala vármegyei Alsópáhokon nőttél fel. Mit kell tudnunk erről a településről?
Az itt élők a Festeticsek cselédjei voltak a történelem folyamán, mára viszont már kezdenek nagyon sokan lenni a faluban azok a lakosok, akik az elmúlt 30-40 évben költöztek be. A mi családunk az elsők között volt a „gyüttmentek” sorában. Megszerettük egymást a faluval, de azért „gyüttment” maradok egész életemben. Nem csak otthon, de mindenhol.
A költészet iránti vonzódásod is Alsópáhokon alakult ki?
Nem, ez már Kaposvárhoz köthető. Oda jártam katolikus gimnáziumba, és a Laudetur nevű iskolaújságban jelentek meg az első verseim.
Mely költők inspiráltak leginkább?
Nem hiszem, hogy olyan nagy költészeti inspiráció ért volna a kezdetekben. Egyszerűen ez volt az önkifejezésem. Iskoláskorban gondolkodásunkat a költészetről nagyban meghatározza Petőfi, Ady, József Attila; rám is ők hatottak leginkább. Később, 17–18 évesen szerintem több „Ady-verset” írtam, mint maga Ady Endre.
21 évesen jelent meg első versesköteted Kievezni a vajból címmel, ám ez idő tájt még a jogi pályával is kacérkodtál. A szintén zalai Deák Ferenc életműve is befolyásolt, hogy ezirányba orientálódj?
Nem, ez tök véletlen. De azért nagyon nagy figura volt Deák Ferenc, a zalai megyei közéletben is nagy szerepet játszott, rengeteget tudnék mesélni. Nagyon szeretem, de nem ő inspirált, egyszerűen csak a 90-es években a jogi pálya volt a legdivatosabb. Úgy koptam ki a jogi egyetemről, hogy jött a költészet, és onnantól a jog már nem érdekelt, hisz én úgyis Petőfi Sándor leszek.
Barátod, Bödőcs Tibor egy bejegyzésében úgy fogalmaz, hogy közös a kutatási területetek: Zala és benne az ember. Ő ebből stand upot csinál, te pedig verset. Milyen a zalai ember?
Olyan, mint egy átlagember bárhol, olyan, mint egy tolnai vagy alföldi. Nyilván van egy különleges szókészlet meg szociológia, ami összefügg a hegyekkel, a borral, a sok évszázados elzártsággal. Minden falunak van szőlőhegye, legtöbbször rettenetes a bor; van egy kis humor; másként nézik az idegen embereket; hát ilyenek. A székelyekhez tudnám valamelyest hasonlítani. Nekünk Tibikével valóban múzsánk a zalai ember.
Egyébként Tibikének van egy poénja az egyik estjében, amit tőlem vett át. Az apámnak a pacsai hegyen volt szőlője. Kérdeztem tőle, hogy milyen lett a bor. Válasz: nagyon jó, 200 liter.
Az 1949. évi területcsatolás során az azelőtt Zala vármegyéhez tartozó Balaton-felvidék egésze Veszprém megyéhez került. Ez a történelmi tény adja a Zalai passió c. hexameterekben írt eposzod alapját. A formához kerestél témát, vagy fordítva?
Ez úgy történt, hogy 1999 augusztusában Keszthelyen néztem a napfogyatkozást. Onnan vonattal mentem Pestre, miközben a Zalamente, Somogyország c. könyvet olvastam. Annak volt egy mottója, egy találós kérdés, hogy mi az egyetlen szépség a somogyi Balaton-parton; amire az a válasz, hogy a zalai part látványa. Én a déli parton utaztam, és velem szemben az már nem a zalai Balaton-part volt, hanem a Veszprém megyei. És akkor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ezt egy rendes, igazságtevő nemzeti eposzban megírni, ezt a galádságot, hogy tőlünk elvették Tapolcát, Sümeget stb., egészen az alsóörsi Határ csárdáig. A legenda szerint ebben a csárdában középen volt egy asztal, és ennek a közepén volt a megyehatár.
Amikor Pesten leszálltam, már az első ének részei is megvoltak. Tehát a történet volt, ami először beütött, és ehhez kellett egy műnem, ami ezt a történetet egyszerre emeli fel és teszi parodisztikussá. Trianon-paródiáról is beszélhetünk, főleg, hogy Kolozsváron jelent meg.
Ha már Kolozsvárnál tartunk, néhány évig éltél ott is, ill. Nagyváradon és Nagybányán. Tősgyökeres zalaiként mi vezetett Partiumba és Erdélybe?
Összetalálkoztam az Előretolt Helyőrség társaságával. Akkor ez nagyon menő folyóirat volt, ami sok fiatalt nevelgetett, és befogadtak engem is. ’99 végén ők adták ki az első kötetemet. 2000 nyarán olvastam Ady legjobb barátjának, a magyar kabaré megteremtőjének, Nagy Endrének Egy város regénye c. könyvét, ami egy nagyváradi anekdotagyűjtemény. Akkor határoztam el, hogy elköltözöm Nagyváradra, mert ha Ady Endre 22 évesen Váradon élt újságíróként, akkor én is így teszek. Egy hónap múlva Móricz Zsigmond-ösztöndíjasként megérkeztem a cuccaimmal Nagyváradra. A Kanonok soron elmentem a Bihari Napló szerkesztőségébe, megkerestem a kultúra rovat vezetőjét, és közöltem vele, hogy én itt leszek újságíró. Annyira megijedt, hogy már aznap kiküldött egy kiállítás megnyitójára. Utána majdnem egy évre ott ragadtam. Adyt hajkurásztam ebben a közegben, bár már nem volt ott a nyoma se.
Kolozsváron pedig magánéleti okból töltöttem egy évet.
És Nagybánya?
Ide családdal együtt költöztem egy hónapra, darabot akartam írni az 1918–19-es román megszállásról. És ebből lett a Radnóti Színházban játszott, Rusznyák Gábor által rendezett Kályha Kati.
Gyakorta neveznek közéleti költőnek, több versedben írsz a peremléten élő emberekről, a „sok kis reszkető egzisztenciáról”. Milyennek látod a hajléktalanság helyzetét a mai Magyarországon?
Hét évig laktam a Kiskörúton, a Kálvin tér mellett, ahol folyamatosan láttam ilyen embereket, akiknek nem is tudtam a nevét, csak egy idő után feltűnt, hogy már nincs ott. Nehéz erről egyfajta krédót mondani, de azért a padon középen az a korlát, az tényleg embertelen. Kreatív és embertelen, csodás civilizációs alkotás. A hajléktalanságról való véleményemet talán ez fejezi ki a legjobban.
Keszthelyen is van egy-egy ilyen ember, tavaly meghalt egy emblematikus hajléktalan, Antenna, agyonverték a börtönben. Ő minden november-decemberben csinált valami hülyeséget, és direkt bevitette magát a börtönbe, mert ott fűtenek, majd kijött minden tavasszal. Gyakran az egyik elkerülőút hídja alatt éjszakázott. Szóval, még ilyen kisvárosban is a napi élet része, hogy léteznek hajléktalan emberek.
Tavaly jelent meg a Mintha repülnék c. útinaplód, melyben Petőfi Sándor 1845-ös felső-magyarországi utazásainak útvonala alapján tett látogatásaidról írsz. Mi vezetett erre az útra?
Térey-ösztöndíjra pályáztam, de nem volt ötletem. Papp Tímea kulturális újságíró barátom javaslatára mentem erre az útra. Szerintem ez egy baromi nagy ötlet, kár, hogy nem nekem jutott eszembe, de végül is én írtam meg.
Mennyiben tudtál azonosulni Petőfivel az út során?
Az a helyzet, hogy én ővele túlságosan is azonosulok, már nagyon régóta. Nyilván az Úti rajzokat ismertem már korábban, hogy micsoda egy széltoló volt Petőfi, arról már volt fogalmam. De ezeket a helyszíneket látni, és oda elképzelni ezt a széltolót, nagyon jó élmény volt. Emellett pedig volt egy saját utam is, saját történetem, amiből jövök, és azt ütköztetni ezekkel a helyszínekkel szintén izgalmas volt.
Azt gondolná az ember, hogy ha valahol sok magyar volt egykor, most pedig alig vannak, akkor nem tudom ugyanazt a pszichózist átélni. Eperjes jó példa ennek cáfolatára. Ez ma egy hetvenezres város, kb. 150 magyarral, ott mégis át tudtam élni ezt a dolgot.
Korábban is írtál útinaplót, Al-dunai álom címmel. A könnyed hangulatú úti leírások mellett komoly, szinte filozófiai eszmefuttatások is megjelennek a könyvben. Egy helyütt a következő megállapítást teszed: „A nyelvemet a hitemhez adták, a vallásomat a nyelvemhez.” Mit értesz ezalatt?
Ehhez nagyon érdekes történet kapcsolódik. A Bánság déli csücskében voltunk, Orsován, és azt gondoltam, hogy mivel a Temesvári Római Katolikus Egyházmegyéhez tartozik, ahol a püspök is magyar, biztos van legalább kéthetente magyar mise. Utána rájöttem, hogy minek is lenne magyar mise, ha nincsenek magyar hívek. Bent voltam a misén, tudtam menni a liturgiával, tudtam, hol tartunk, de valahogy semmi közöm nem volt az egészhez. Nekem a nyelv a szakmám, és nem éreztem jól magam egy idegen nyelvű misén. Fura és szomorú volt: lehet, hogy én a magyar nyelvhez jobban kötődöm, mint az egész mítoszhoz.
Egyébként nagyon érdekes a templom, építészetileg is modern, a freskók pedig kortárs képzőművészeti alkotások.
Az Al-Duna után evezzünk könnyebb vizekre! Ismert vagy a foci iránti rajongásodról, a ZTE-nek szurkolsz, Minarik Ede néven 4 éven keresztül publikáltál a FourFourTwo magazin Hazai Pálya rovatába. 7 éve így nyilatkoztál: „Nem tud annyira lelkesíteni a válogatott, ez nagyon rossz érzés. Annál jobban szeretem, elhiszem a falusi meccseket és a játék szépségét.” Most hogyan látod a labdarúgás helyzetét Magyarországon?
Félelmetesen sok pénz lett beleöntve, így durva lenne, ha valami kis félsikereket nem lehetne felmutatni, ezek meg is vannak. Nekem nagyon szimpatikus a mai magyar válogatott, szépen játszanak, még akkor is, ha nem a rettenetesen sok pénzzel kibélelt magyar bajnokság adja a játékosok nagy részét. A falusi meccsek sajnos már elmaradtak az életemből.
A foci mellett a zene is meghatározó szerepet tölt be az életedben. Szűcs Krisztiánnal, a HS7 zenekar frontemberével közös projekted a Szűcsinger formáció. 2018-ban Ennyit tudtunk segíteni címmel adtatok ki albumot. Az elmúlt időszakban nem voltak előadásaitok. Várhatóak még közös fellépések? Esetleg egy új album?
Ebből is kiestem, de ez egy természetes út. Jött a Covid, aztán nálam is gyerek, nála is gyerek, meg szólókarrier, meg minden más. Például a keszthelyi költözés. Sok ok van, ami miatt már nem tudunk eltölteni két délutánt berúgva egy gitárral, hogy megírjunk egy lemezt; de nagyon örülnék, ha még tudnánk valamit közösen csinálni Krisztiánnal. Természetes, hogy elmúlnak a dolgok, de azért nem szeretném, ha a Szűcsinger végleg elmúlna, mert nagyon jól érzem magam benne. Valahogy kialakított egy fura családot, baráti kört a narancskalapos rajongóinkkal.
Az album 14-15 című dalának teljes szövegét egy borosüveg felirata adja. Honnan jött ez a kissé avantgárd gondolat?
Egy tókerülő fröccstúra volt az orfűi fesztiválon, és ott az egyik állomáson Tiffán Imre borász Krisztián elé tartott egy üveg bort, hogy „most ebből csinálj egy slágert”. Erre ő rögtönzött egy zenei alapot, és ráénekelte a boroscímke szövegét. Ez a felvétel az interneten is megvan.
Mivel foglakozol most? Mik a terveid a jövőre nézve?
Mindenekelőtt verseket kell írni. 2022-ben jelent meg a Koncentráció, azóta nem írtam új verseket. Na jó, írtam, de nem voltak elég jók, nem is közöltem őket. De nem árt a kihagyás, a hullámvölgyek nélkül nem látszanának a hullámok. Lehet, hogy újra kell tanulnom, hogy hogyan dolgozom. Én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit írok majd. Emellett van egy Mohács című drámám, amit szeretnék jóra megírni. A mohácsi csata előtti hetekben, összeverődik egy társaság, akik mennek a csatába, vagy pont hogy menekülnek előle. Ez is egy vicces történelmi fikció. Utána pedig neki kell állni a Honfoglalás eposznak, ami egy nagy életcélom. De mindenek előtt versek.
szöveg: Sebők János
fotó: Csanádi Gábor
