Láttam, ahogy fejem fölött repül egy szép madár,
Egy madár, mely egyenesen címerünkre száll.
Védő szárnyát kiterjesztve most is szilárdan áll,
Fájó könnye kicsordul, ébredésre vár.
Ember! Ne rohanj úgy, állj meg, s nézz körül!
Azt mondják, hogy jobb lesz. Én azt mondom, ne örülj,
Mert bár szép jövőt ígérnek sötét falak mögül,
Szívedben e reménység egy napon majd megkövül.
Mikor földünk virágzott, s el nem lepte gaz,
Helye csak annak volt itt, kinek szíve igaz.
Kincsünkre vigyáztunk, megbecsültük azt,
S a vetéshez vártunk langyot hozó tavaszt.
És most maroknyi földünket idegen ekék szántják,
Az ekéket mégis a mi marháink húzzák.
Aranysárga búzánkat büszkén learatják,
S a megfáradt marhákat vágóhídra hajtják.
Kik egykor nemzetünknek vezérei voltak,
S kik e nemzetért lettek dicső holtak,
Hallván, hogy gyalázzák őket igaztalan ajkak,
A föld alatt békében nyugodni nem tudnak.
Ők már látják azt, mit te még nem sejtesz,
Mit ha nyitott szemmel jársz még elkerülhetsz.
Ők látják azt, mikor már késő lesz,
A nemzet együtt kiált: Uram, kegyelmezz!
Mikor majd az ország romja felett állsz,
És körül tekintvén csak pusztaságot látsz,
Szíveddel igazán csak akkor fogod fel,
Mit jelentett számodra e talpalatnyi hely.
