Ha úgy vesszük, elmaradt. Úgy mentünk az extra korai, áprilisi nyárból a még koraibb késő őszbe, hogy időm sem volt felfogni. A Tabánig gyalogoltam elsején, tartva a fogadalmamat, hogy minden héten elgyalogolok egy számomra meghatározó helyszínre és arról írok egy verset vagy prózát. Követ voltam májusban, a Van Esély nagykövete, ahol különböző vállalásokkal pénzt gyűjtöttünk hajléktalan emberek jelenlegi helyzetükből való kitörésére. A legcsodásabb dolgok egyike egyébként, amiről valaha is hallottam, követek összegyűjtenek pénzt-szociális munkások pályáznak csuda dolgokra-hajléktalan embereknek meg lehetősége van szakmát tanulni az adott összegből, vagy családterápiára menni a gyerekével, szóval csupa, a jövőbe mutató projekt, maradandó hatással. Szóval posztoltam a Tabántól és tervezgettem a következő heti, Római partot megcélzó gyaloglásomat. Aztán egy hír megint átírta a terveimet. Fura ez az élet. Valahogy mintha tesztelne néha, na mennyire tartod még magad, mit választasz, a keserűséget és irigységet, vagy a csakazértis viszonylag normális utat? Szent nem vagyok a legkevésbé sem, néha seggbe tudnám magam rúgni egy-egy gondolatomért, annyira nem illenének semmilyen jó ember profilba. De valahogy már attól érzem magam lázadónak, hogy nem dőlök be a világ (vagyis inkább ország, azon belül is a mainstream narrativa) által sugallta feladatnak, miszerint utáljak és keseredjek és leginkább féljek. Nem. Ebben a jeges májusban az újabb családi tragédiánkkal épp az volt a jó, hogy észrevettem, mennyi jó ember vesz körbe. És igen, eszembe jutott egy csomó volt kliensem a hajléktalanellátásból, míg leltároztam az adománygyűjtés miatt az emlékeimet. Feltett szándékom, hogy fogok róluk írni. Rengeteg dologra tanítottak. A legnagyobb nyomorban, testi-lelki kitettségben olyannyira emberek maradtak, hogy tanítani kéne. Misi, a Ferik, Géza…jajj. Lesz róluk cikk, muszáj. A hajléktalanság legnagyobb tragédiájának egyike talán, hogy az emlékezet nem kegyes hozzájuk. Nincs család, aki először sírva, aztán jó esetben szeretettel mosolyogva idézi meg az embert, ha már elment. (Ezért is szeretem a Fedél Nélkült, ahol dacára, hogy kizárólag itt van az ügyfeleknek sorszáma – terjesztői, de nagyon erősen van nevük is. Személyiségek. Partnerek.)
Ma vége lett a kampánynak. Rengeteget adott. Talán nem is tudtam volna másról írni, egyfelől erről írok egy hónapja napi szinten, másfelől nagyot szólt bennem. Amikor kezdtem és még nem gyalogoltam sehova, egy verssel indítottam. Címet nem adtam neki, de arról szól, hogy nekem viszont van.
El nem pakolt vacsora.
Fiam csoda-mosolya.
Lerúgott kék szandálom.
Kapukódom skandálom.
Cserélendő macskaalom
Frissen mosott ruhahalom.
Hatodikon álló lift.
Kád alá guruló stift.
Könyvespolc, kis rozoga.
Szomszéd bácsi modora.
Ételfutár akcentussal.
Szemem festem barna tussal.
Húsklopfoló vasárnap.
Beolvasnék anyádnak.
Lottózó és virágbolt.
Pedig jó fej csávó volt.
Gyászjelentés üvegajtón.
Babakocsi a felhajtón.
Felújítás nemsokára.
Névre szóló postaláda.
Lecsószag a lépcsőházban.
Mi ilyen drága a gázban?
De rég láttam, minden rendben?
Nem maradna kicsit csendben?
A helyén van a szekrény alatt.
Elköltöztek? Nem,ő maradt.
Csengőszó és Jehova.
Ma nem megyek sehova.
Én házam és én váram.
Gyarapodó könyvtáram.
Ez a tészta mé’ nem dagad?
Ne hülyéskedj, érezd magad…
Otthon.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
