Pethő N. Gábor
közös pillanatokban ne felejts exponálni
táncolunk koszorúkkal
az éjfél csillaggyümölcse
fogantatásra vár
(mert minden szó
egy édes sóhaj)
a hajnalban,
egyetlen pillanat –
szívverés vagy
lassú, kellemetlen
vicc
mert a nap sugarai
szétterülnek a
bőröd alatt
(mint a titkok,
melyeket örökre lepecsételtünk)
minden mosoly
egy tükör
(tükrözve mindazt,
ami
sosem
tér vissza)
vissza
most
(te és én),
kinyújtott
kezekkel
szeretettel
összefonódva
*********
Juhász Anna értékelése:
A vers – Töredékes szerkezetben ott bújik meg a világ. Villanásokat kapunk Pethő N. Gábortól, intim közelségbe enged lélekhez, eseményekhez, ezáltal érzésekhez. De vajon lehet-e teljes a töredékben maradt világ? Amit Pethő N. Gábortól kapunk, nem félbehagyott leltár vagy elmosódott fotográfia, ha már exponálni kellene – ez itt maga a valóság, és azok az apró, reményt adó mozaikok, amik megtartanak, amik ismerősek, amik kitöltik az életet. Szavakkal üzen a szerző valamit a szavakon túli világból. A vers csúsztatott, rövid soraiban, a töredékben megrendítő alázattal jelenik meg maga az egész, anélkül, hogy szó szerint kimondaná magát. És erre már Pilinszky János hívja fel a figyelmet, hogy az adott világ legkisebb porcikájának is áhítatos és összetett, pontos, sőt „kicsinyes” és nagyvonalú megfigyeléséből tud állni egy kép – épp, mint Pethő-nél. Mert ez a vers mindent elmond, amiről 1925-ben József Attila is beszél az Olyan bolond vagy-ban. Hogy az úr, az élet szép pillanata, az emelkedés „Nem jön soha nagy fényességgel, Nem akarja, hogy elromoljanak Szemeim”. Hát igen, itt mégis bevilágítja az életet: a hajnal egyetlen pillanatában, vagy mert „a nap sugarai / szétterülnek a /bőröd alatt”.
Mi az, ami benne van a versben? Minden, ami egy figyelő, az utcát, a fényeket, a változást, a benti melletti, a kinti világot ismerő embernek a jelene. A napsütés, a hajnal, a természet dolgai – aki ezt a verset írja, az tudja ezt a gazdagságot értékelni, csak az az ember látja mindezt, aki ebben él. Radnóti írja egy versében, hogy „Sokan láttátok, hogy mindig rohantam az uccán, nyitott szemmel / a fényben és zajban”. Pethőt nem biztos, hogy sokan látjuk. De ő lát: éjfélt, csillagot, hajnalt, a nap sugarait. Nincs egyedül, és egy éjszakáról hajnalba futó történet jelenik meg: egy emberpáré, akik az éjszakát a szabad ég alatt töltik. Hogy ez valóság, vagy álom – az nem tiszta. De nem is fontos. Hanem ez az éjszaka, meg a reggel, visszagondolva a múltra. Az időről van szó, meg a körforgásról, és ebben a körforgásban nincsenek győztesek és vesztesek: csak állomások, amelyek egymást követik. Egy éjféli tánc, a szavak, egy kimerevített, hajnali pillanat, majd az ébredés, a nap sugaraival, ami bekúszik a bőr alá. Van titok, s van tükör, összefonódás, egyfajta béke. Nem mondja ki mi az, ami ebben nincs benne – például az otthon, aminek nincsenek jelzői a versben, nem találunk utalást sem. Amire fókuszálunk, amit érzünk: a csak a te meg az én – mindezt finom, erős gesztusokkal, figyelemmel jelenik meg a versben, s mi erre figyelünk, így exponálunk. Mi is az, exponálni? A fotózásban használjuk, ugye rögzíteni a pillanatot – s gondolhatjuk, hogy csak a láthatót lehet lefényképezni, de ez nem így van. A fotóról mindig Bartis Attila jut eszembe, ő mondja, hogy „Mindenesetre ebben a vörös körben töltött fél nap után lett egyértelmű, hogy egy vacak fényképezőgép keresőjén át végignézhetem az egész életet, megláthatok bármit, akár olyasmit is, amit mások csak akkor, ha én rámutatok.” Mi Pethővel bizony meglátjuk: ha szerencsénk van, ilyen egy nap: napsugárral, de ha nincs szerencse, jön a fagy, a hó vagy egy lassú, kellemetlen vicc.
A vers a szeretetből és a kiszolgáltatottságból rögzít valamit, ami talán az övé. Sajátnak tudni. Megőrizni. Ez az a világ, amit Szabó T. Annától ismerünk, pl a Foncsorban, amiben: „Jön a reggel – fej a tóból: / álmainkból ki-kilátunk. / Üvegderengésben lóbál / elfelejtett mélyvilágunk.” Igen, ebben a versben annak a lehetősége van, hogy kilátunk a mélyvilágból. Mert az egymáshoz tartozás, egymás felé mozdulás szavait halljuk, látunk egy mosolyt, ami tükör. Lehet visszafele is élni, akár az álomban? Párosulhat ehhez az időtlenség élménye, s a szabadságé? Mert végsősoron nem a szabadásgról van szó? Íme a nagy művészet: szabadság, élet, természetes hűség – egyszerre! József Attila úgy zárja fent idézett versét, hogy az egymásra találás, a várakozás utáni találkozás öröme „A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik / És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.” Mi, Pethő N. Gábor versével mosolygunk és megrendülünk, az ép vagy összetört álmokat egyben látjuk egy exponálásra, és talán tovább is.
És még valami:
Nagyapám nagyon korán meghalt tüdővészben. Apukámnak pótapja lett Tamási Áron, akinek Ábel a rengetegben című könyvének a végén van az a kulcsmondat, amit mindannyian ismerünk: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Engem ez régóta foglalkoztat. Rájöttem, hogy a legtöbb rendezvényemen két dologról kérdezem a vendégeimet, és ez organikusan alakult így. Az egyik, a szabadsághoz, a másik pedig az otthonhoz való viszonyuk. Lehet otthon egy lakás, egy munkahely, egy baráti társaság, ahol jól érzem magam, egy másik ember tekintete vagy egy könyv. Megtaláltam édesapám beszédét, amit Tamási Áron sírjánál mondott 1966-ban, fogadott fiúként, de már elismert költőként.
Elmonta ezt az idézetet, és hogy Tamási Áron arra tanított bennünket, hogy a szavainkkal teremtsünk otthont másoknak. „Otthon kell lennünk valahol a világban s önmagunkban. S az otthont-építeni-nem-tudóknak otthont kell építenünk… szavainkból. Ez a föladatunk. Erre tanítottál.” Pethő N. Gábor épp ezt teszi – talán önmagával, de velünk bizonyosan.
