Tudom, tudom, ez nem az én rovatom címe, de megértem a névadót – nincs jobb és találóbb, ha a terjesztőkről van szó. Nem szeretnék ide valami idealizált képet festeni, tényleg nem az a cél, hát hogyne lennének nézeteltérések, ilyen ez a családi lét, de komolyan, minden nyálas és hamis tömjénezés nélkül: ez egy szép nagy família emberekkel, akik néha morognak egymásra, de azért, ha arról van szó, kiállnak egymásért. Nem dolgozom már napi szinten a szerkesztőségben, így nem is ismerem az összes „családtagot”, de bármikor, ha meglátok egy-egy FN-árust, elfog a biztonság otthonos érzése: ő közénk való, ő is tudja a titkot, semmi konkrét, csak ennyi. Vagyis nem csak és nem is ennyi. Értik szerintem, nem ragozom tovább. A karácsony velük kezdődik, neverending diétám első botlása garantáltan az FN karácsony, repül a gyeplő a lovak közé, míg önszorgalomból én is zsűrizem a kulisszák mögött a pályaműveket és közben sztorizunk, gyors leltár, hol a Janó, ja jól van, itt van, nélküle ez nem is lenne igazi, meg nélküle sem, meg nélküle sem, meg… az idők végezetéig sorolhatnám a neveket. Szóval nélkülük. Anyaként védem az enyéimet, ha társaságban ne adj Isten valaki savazni meri őket, dühösen csapom az asztalt, hogy de bizony ez kőkemény munka, hát álljon már ki valaki hóban-fagyban-aszfaltfolyósító dögmelegben és metsző szélben a placcra és mosolyogjon, mert ha morcos, annak ugye mérhető hatása van. És közben ismerje a portékát is, és ha még szereti is, hát az sem hátrány. Utcáztam rengeteget szocmunkásként, embert próbáló, pedig én néha odasandíthattam a meleg kocsira. És persze mindent, ami szuper és jó, ezt is hamisítják, a kitűző nélküli egyújságos szerencsétlenek nem a bandánk tagjai, ezt is mindig elmondom, hogy hát az adidas meg az adios közti különbség, az egyikre van garancia, a másik is cipő, de na. És nem az embert minősítettem, ez fontos. De be lehet jönni és nekik is áll a zászló. Mondjuk a mérce magas. Én például imádom, hogy Újlipóciában ott a „Szuna”, aki tanácsot ad, melyik boltba vegyem meg a szép ruhámat, ahol kedvesek a lányok és szépek a ruhák. Meg is vettem. Vagy itt nálunk a Piroska. Ha őt meglátom, tudom, hogy valaki ma is megkérdezi tőlem, hogy vagyok. Erzsi, Dávid… A város atomfix pontjai. Hát meg a Janó, nélküle tényleg nem lehet sem ünnep, sem Szenes Iván est, de az sem történhet meg, hogy ha a fülébe jut egy vevője(!) vagy sorstársa problémája, ő ne reagáljon. Mert akkor bemegy a szerkesztőségbe és szerez azt, ami kell. Vagy felad hirdetést. Vércukorszint-mérőre vagy épp, ami kell.
Amikor megtudtam, hogy róluk lesz szó, azt hittem, könnyű dolgom lesz. De nagyon nincs. Mert hogy írjam le, hogy micsoda sorsok vannak köztük? Hogy sokan közülük irtó tehetséges alkotói is az újságnak? Hogy van, aki a melója mellett árulja az FN-t, mert akkor néha jut a gyereknek valami finomság is? Hogy van, aki ott árul, ahol nem is olyan rég még ő eresztette le a kocsi ablakát és adott ki pénzt valaki másnak? Hogy szó szerint az életért árulják a lapot? Az, hogy az FN csapatához tartozhatom, azt kb. a nevem után bevetem bárhol, annyira büszke vagyok erre. És rájuk is.
Csodás emberek, erősek és bátrak.
De ha ezt most épp olvassák, akkor úgyis tudják, hisz az egyiküktől megvették a lapot. 🙂
Legyenek nagyon szép napjaik, szeretettel:
Nuszer Mirjam
