Perintfalvi Rita katolikus teológus, a Grazi Egyetemen tanít. Cikkeiben, megszólalásaiban régóta bátran kiáll a „megszomorítottakért”, a kirekesztettekért. Vállalva a feminista címkét, küzd a nők egyenjogúságáért is. A tavaly megjelent, Amire nincs bocsánat című könyvét óriási érdeklődés övezi. Sokakban szélsőséges indulatokat keltett, noha a szeretet nevében íródott.
Hogyan választottad a teológiát?
Szombathelyi születésű vagyok, még ott éltem, amikor a kilencvenes években visszajöttek a városba a Domonkos rendi apácák, akiknek a szerzetesrendjét a kommunizmus alatt oszlatták fel. Láttam, hogy nagyon hitelesen élt ez a közösség. Az apostolok lehettek ilyenek. Szegényen, tisztán éltek, volt valódi víziójuk arról, hogy a világot hogyan lehetne emberibbé tenni. Ez nagyon tetszett. Ifjúsági csoportjukba járva kezdtem a hitemet újra megtalálni. Érdekelni kezdett, hogy ki is ez a Mester valójában, aki őket ennyire inspirálja, hogy mindent feladnak, lemondanak a párkapcsolatról, szerelemről, családról, hogy kövessék őt. Azt is meg akartam tudni, hogy számomra kicsoda ő. Amellett, hogy spirituális úton befelé kerestem, fontos volt, hogy intellektuálisan is minél többet megtudjak róla. Ezért teológiát kezdtem el tanulni Szombathelyen, majd Szegeden, később Bécsben, ahol le is doktoráltam. A biblikus tudományok doktora vagyok. Most pedig Grazban a profess
zori címért írom a habilitációs munkámat. Még mindig keresek és kutatok, még mindig vannak megválaszolatlan kérdéseim, jóllehet már 26 éve tanulok teológiát.
Ez egy izgalmas út, amin járva nagyon sok konfliktus is megjelent, épp úgy, mint a Mester életében, akinek rengeteg ellensége volt, sokan őt sem szerették. Sőt mindent megtettek, hogy elpusztítsák. Hasonló támadások érnek engem is mostanában, talán pont azért, mert nagyon radikálisan álltam ki azokért az elvekért, amelyekben hiszek. Leginkább azért, hogy Isten előtt minden ember egyenlő. Ezért senkihez nem viszonyulhatok másképp.
A könyved – Amire nincs bocsánat – megjelenése még több konfliktust hozott számodra, hiszen roppant érzékeny és súlyos témát világít meg. Hogyan született a könyv?
Ferenc pápának mindig fontos volt ez a téma. Rögtön a megválasztásakor, 2013-ban, kimondta a zéró toleranciát az egyházi személyek által elkövetett pedofíl bűncselekményekkel kapcsolatban. 2019-ben tartották meg azt a vatikáni csúcstalálkozót, ahol a világ püspökei azért gyűltek össze, hogy végre konkrét döntések is szülessenek és intézkedéseket vezessenek be a világegyház szintjén, kötelezően minden országban. Veres András a Magyar Püspöki Kar elnöke vett részt ezen a konferencián. Hazatérése után megkérdezték tőle, hogy milyen a magyarországi helyzet, mennyi áldozatról tudunk. Kiderült, hogy tizenegynéhány esetről van tudomása, nagyjából az elmúlt 40 évre visszamenőleg. Amikor ezt a számot meghallottam, ismerve a német kutatást, látva az amerikai, az angol, az ír vagy az ausztrál eseteket, rájöttem, hogy itthon nem tudunk még semmit az áldozatokról. A téma egyáltalán nincs feltárva. Ezért kez
dtem el kutatni ezt a témát, először írtam egy cikket, aminek a végére tettem egy, az áldozatoknak szóló felhívást, hogy ha van bárki, aki szeretné elmondani a történetét egy magyar teológusnak, aki meg is fogja őt hallgatni, és nem fogja megkérdőjelezni a történetét, akkor írjon nekem. Válaszul már délután érkezett két levél, és éjszaka a harmadik. A mai napig 48 áldozat keresett meg. Sokukkal személyesen találkoztam, mások e-mailben mesélték el nekem életük legnagyobb borzalmát vagy telefonon beszélgettünk.
Hogyan sikerült elnyerni az áldozatok bizalmát?
Aki megkeresett, az eleve bízott bennem. A könyv után még egyszerűbb volt, mert látták, hogy ismerem a témát, megértem az áldozatokat, elemeztem is, hogy mi történt velük, hogy végre ők is megértsék, hogy milyen hatalmi visszaélésnek lettek kitéve. A könyv megírása előtt is igyekeztem láthatóvá tenni, hogy ez a téma nekem szívügyem. Adtam interjúkat, sokat írtam erről például a facebook oldalamon. Készítettem egy áldozatszámlálót is, amivel mindig jeleztem, ha egy újabb áldozat talált meg. Az, hogy egy áldozat mennyire tud beszélni a bántalmazásról, attól is függ, hogy mikor érte a trauma. Azoknak az áldozatoknak, akiknek a története nagyon friss, azaz csak néhány éves, sokkal nehezebb volt beszélni. A legtöbben régi, tíz, húsz, akár harminc éves történettel kerestek meg, mégis, sokan most mondák el először, vagy most mondták el először egy teológusnak.
Sokukról kiderült, hogy a családjuk se, a párjuk se tudja, a gyerekeik meg egyáltalán nem. Amikor beszélhettek végre életük legsötétebb napjairól, nagy kő gördült le a szívükről, hogy végre valaki megértette őket.
Amikor sokak számára láthatóvá vált már, hogy ezzel foglalkozom, megkeresett a Kalligram kiadóból Toldi Veronika, aki a szerkesztőm lett, és felajánlották, hogy megjelentetik ezt a könyvet, ha megírom. Azért mondtam igent, mert úgy éreztem, hogy egy könyv segítségével a téma még több embert el tud érni és képes lehet érzékenyíteni a magyar társadalmat, ami erről a témáról szinte semmit nem tudott. Tíz áldozatot választottam ki az akkori 35-ből, akik maguk is el akarták mondani a történetüket, ki akarták kiabálni a nagyvilágnak a fájdalmukat. Persze anonim módon, a valódi neveik használata nélkül, hiszen védeni kellett magukat sokféle okból, a munkájuk miatt, kapcsolataik miatt, és gyakran a szégyen miatt, amit ők éreztek a tettesek helyett. Így született meg végül a könyv, ami nem csak az én könyvem, hanem a mi könyvünk, közös munka az áldozatokkal.
A könyvre sokféle reakció érkezett, egészen szélsőséges indulatokat is kiváltott. Számítottál ilyesmire?
Figyelve a német nyelvterületen történteket, tudtam, hogy az első „faltörő kos”, aki elkezdi lebontani a súlyos hallgatást és megtöri a tabukat, nagyon kemény ellencsapást kaphat. Jöttek is a kemény médiatámadások. Már a könyv megjelenése előtt. Nyilván a katolikus egyház sem dicsért meg, bár nem is rótt fel nekem semmit. Egyszerűen nem kommunikáltak velem. Pedig megköszönhették volna azt a munkát, amit tulajdonképpen helyettük végeztem el! Ráadásul teljesen önkéntes alapon, a szabadidőmben. De a németeknél is el kellett telnie közel egy évtizednek, mire szembe tudtak nézni a problémával. 2010-ben indult el az első botránysorozat Klaus Mertes atya rendkívül bátor feltáró munkája nyomán, és 2018-ban pedig már elkészült az az egyházi vizsgálat, amit a német püspöki kar indított el. Ha megszületik egy adott országban egy könyv, készül egy film, bedől az első dominó, ilyenkor még hosszú éveknek kell eltelnie ahhoz, hogy valami érdemleges történjen.
Magyarországon úgy gondolom, hogy a politikai közeg is gátolja az olyan ügyek feltárását, amelyek az egyház hitelét rontják, hiszen mire használná a politika a saját hitelét elvesztett egyházakat? És az egyház eleve fél a saját jó hírének elvesztésétől. Jogosan, hiszen a legtöbb országban, ahol kitörtek a botrányok, a hívek tömegei hagyták el az egyházat. Sajnos az áldozatok fájdalma nálunk egyelőre még nagyon kevéssé számít.
Mi az egyház szerepe napjainkban? Lehetne modernebb és szociálisan érzékenyebb?
Maga az egyház az 1962-65-ös II. Vatikáni zsinaton már elindult a reformok útján, csakhogy ekkor a magyar egyház a többi közép-kelet európai egyházzal együtt kommunista elnyomás alatt élt, így nem lehetett teológiai fejlődés. Az akkor megfogalmazott reformtörekvések Magyarországon a mai napig nem mentek át. Például a nők hátrányosan megkülönböztetett szerepe az egyházon belül semmit nem változott, és nem indult el a hívek nagyobb mértékű bevonása sem a döntési folyamatokba. Sok vita folyik arról, hogy mi az egyház szerepe, lényege. Egy olyan intézmény legyen, ami csak a hitélettel foglalkozik vagy legyen konkrét társadalmi szerepvállalása? Szerintem a társadalmi szerepvállalás fontos, mert az egyház rengeteg embert tudna motiválni, hogy tegyen azért, hogy a társadalom emberibbé, igazságosabbá, testvéribbé váljon. Hiszen ez a keresztény tanítás lényege, erről beszél az evangélium. Élő kovásszá kell válni, ami képes megerjeszteni a kenyeret. A szenvedő emberek iránti érzékenység nem igazán működik a nagy történelmi egyházakban. Ami nekem nagyon szimpatikus az a dél-amerikai irányzat, a felszabadítás teológiája. Pont arról beszél, hogy mivel az Isten a szegények, a kirekesztettek, a jogfosztottak oldalán áll, ezért az egyháznak is melléjük kell állnia. Sőt tanulnia is kell és lehet a szegényektől. Ezt Ferenc pápa rengetegszer hangsúlyozza. Ő egy olyan szegény egyházat akar, ami a szegényekért van. Sajnos a magyar valóság ennek jelenleg éppen az ellenkezője. Ami egyben az egyházak hitelvesztését is jelenti.
Mit tehetne a hívő egyén vagy a társadalom önmagáért?
Mindenkin csak azt lehet számon kérni, amit ő tesz. Én például azon gondolkodom, hogy
bázisközösséget hozok létre egy csapattal együtt, először Budapesten. Ennek is van dél-amerikai mintája, ott is egy erősen klerikálfasiszta rezsim alatt hozták létre, amikor nagy szegénységben élt az ország jelentős része. Közösségekbe gyűltek össze az emberek, és a közösség ereje erőtérré vált, mégpedig a túlélésre. Minden diktatúrát túl kell élni valahogy. Azok, akiknek fontos a szabadság eszméje, egymásra találhatnak az ilyen terekben. Szeretnék felépíteni Budapesten egy ilyen bázisközösséget, majd vidéki szálakat is kapcsolni hozzá. Gondolkodni, együtt lenni, elemezni a történéseket, megfogalmazni, hogy mi az, ami ebből a valóságból nekünk hiányzik, a szabadság hol sérül. Azután elgondolkodni azon, hogy mit tudunk tenni együtt, hosszú távon. Nem engedhetjük el azt, hogy formálni tudjuk a jövőt. Ez egy egymást támogató spirituális közösség is lenne egyben, de a politikumnak is lesz tere benne. Meghívnék időnként olyan embereket, mint Iványi Gábor, Gábor György, Csintalan Sándor vagy Hodász András, Beer Miklós, és beszélgetnénk, a közösséget is bevonva, hogy élő legyen. Fontos, hogy tartsuk a kapcsolatot online felületeken a találkozók között is, ha bárkivel történik valami, bármilyen támadás ér egy személyt vagy csoportot, tudjunk róla, senkit ne hagyjunk egyedül.
Egy közösség, ahol nem kell félni. Ijesztő dolog, hogy Magyarországon a félelem kultúráját éljük. Benne van a mindennapjainkban az egzisztenciális félelem, nem merünk megszólalni, elmondani a véleményünket, mert jön a retorzió. Szorongásban élni viszont rettenetes, de ha hasonlóan gondolkodó emberek egymásra találnak, az meg tudja őket erősíteni abban, hogy az emberséget soha nem szabad feladni. Néha ára van annak, hogy az ember hűséges akar maradni az elveihez, de ha látom, hogy nem vagyok egyedül, akkor tovább tart az erőm.
Tervezel másik könyvet?
Tervezem jövőre a könyvem második részét, amelyben a tetteseket szeretném jobban megismerni és megmutatni. Szívesen beszélgetnék elkövetőkkel, bár nem valószínű, hogy bármelyikük is vállalná. Még ki kell találnom, hogyan férkőzhetnék jobban a közelükbe. Magyarországon egyházi aktákat sem lehet tanulmányozni a bűnesetekről, mert akták is alig vannak. Világi bíróság pedig idehaza még nem ítélt el egyházon belüli elkövetőt egyetlenegyszer sem. Van persze a katolikus egyháznak egyházjogi kódexe, azaz törvénykönyve, amely szabályozza ezeket a kérdéseket, de persze csak akkor kerülnének az elkövetők egyházi bíróság elé, ha az áldozatok tennének feljelentést. Ez az esetek 80 %-ban azonban nem történik meg, mert ha az áldozat gyermek, akkor fél, és nem bízik abban, hogy neki hisznek. Itt van például Pető Attila ügye, aki követelte magának az igazságosságot, azt, hogy kérjenek tőle bocsánatot az egyház illetékes vezetői, de végül őt perelték be, és őt ítélték el nemrég két rendbeli zaklatás vádjával. Ez nagyon rossz üzenet az áldozatoknak.
A könyved zárszavában írod: „Senki nem felelős azért, ha találkozott a gonosszal” de azért igen, hogy mit kezd vele.
Nem az a bűn, ha az ember találkozik a gonosszal, az egy életsors, nem tudjuk elkerülni. Az a fontos, hogy mit kezd ezzel az élménnyel. A gonosz képes az embert a maga képére formálni. Még az áldozatoknál is láttam ezt a pusztító dinamikát. Volt, aki beleragadt a bántalmazás traumájába, nem dolgozott a megsebzettségével, nem kezdett terápiát, és így végül érvényesült az a következmény, hogy maga is tettessé vált – ilyenkor az áldozat vissza akarja szerezni az elvett hatalmat és maga is bántalmazóvá válik. Láttam ilyet is, bár igen ritkán. Ez az egyházra is vonatkozik. Ha nem lép fel a gonosz ellen, hanem kollaborál vele, maga is megmérgeződik és elpusztul. Én is találkoztam a gonosszal, indirekt módon, sokszor az arcába is néztem. Kemény megtapasztalás volt, hogy amikor ezekre a tettesekre rákerestem, megnézem a róluk még fellelhető anyagokat, interjúkat, volt olyan személy, akiről kiderült, hogy ismertem korábban, felnéztem rá, mint papra, mint spirituális emberre, és most pedig megtudtam róla, hogy sorozatos elkövető. Az egyikük most a hetvenes éveiben jár, nyugdíjas, tiszteletben és szeretetben él. Senki nem tudja róla, hogy mit csinált. Ez borzasztóan ijesztő. Engem ez abba az irányba vitt, hogy ezt nem lehet megengedni. Harcolni kell ellene. Az áldozatok is erre kértek. Harcolni fogok a gonosszal, mindenféle téren, minden fajtájával, ami az emberektől elveszi a boldogság lehetőségét. Mindenkinek joga van a boldogsághoz, és senkinek nincs joga ezt elvenni tőle.
Fridrich Piroska
