Mikor életembe jön el az ősz,
minden perc egy hulló falevél,
a vad zenék is csendé szelídülnek,
csak egy árva hegedű zenél.
Mögöttem emlék hegyek,
előttem az ismeretlen út,
végét eltakarja a sors fala,
hol talán a végtelen lapul.
Szép ez az ősz énnekem,
néha beborul és fáj,
néha fény ragyog és mosoly,
ahogy a nyugalom szövi át.
Már nem sietek sehová,
a hétköznapok is ünnepek,
és hagyom, hogy minden este,
szememre angyalok álmot küldjenek.
Bár nem muszáj, de korán ébredek,
fájdalmat szül, ahogy felkelek,
ablakon át nézem az ébredő várost,
ahogy táncolnak a haldokló levelek.
