Minden túlzás nélkül, ha ezelőtt kettő nappal össze kellett volna számolnom, hogy hányszor ejtettem ki a számon eddigi életemben azt a szót, hogy szüleim, egy kezem is pazarló luxus lett volna a számolgatáshoz. Nem valami hülye tabu játék ez részemről tiltott szavakkal, egyszerűen a kontextus hiányzott-immár 44 éve. Két éves voltam, amikor elváltak, a családi legendárium szerint a váláskor rohangásztam a vonaton, majd odapenderültem egy társasághoz és annyit mondtam: „Bassza meg a vén kutya, elváltak a szüleim”. Senki – főleg anyám – nem értette, hogy honnan tudok káromkodni, nem beszéltek csúnyán, sem előttem, sem a válást körülvevő puskapor ellenére, a nicht vor dem kind szellemiségében sem. Káromkodni egy életre megtanultam, meg tudom tölteni jelentéssel és érzésekkel, de a szüleim szó nem megy, egyszerűen a két, engem megalkotó ember egységéről nincsenek emlékeim. Külön-külön persze igen, vannak ilyenek meg olyanok, simán gördül ki a számon az is, hogy apám, bár a kapcsolatunk nem mondható szorosnak, nagyon régen láttuk egymást. Részemről voltak próbálkozások, de aztán feladtam és igyekeztem annak örülni, ami van. Az okok, mármint, hogy kitől és mitől tartunk itt, tán már nem bírnak jelentőséggel, olyan ez, mint amikor valaki halálos beteg és tudja, hogy mi okozta. Átadhatja a tudást, mondjuk, hogy „ne menj Csernobilba búvárnak”, de alapvetően a lényegen nem változtat, ami a betegség részét illeti. És az most van.
Én azt hiszem, engem apu szép lassan elfelejtett. Volt ehhez segítsége, én meg vittem a niemand szerepkört, aki 10 évesen az apja feleségétől lopott Impulse sprayt és felnőttként érettségizett. Nagyon felnőttként. Lassan meglesz a 3. diplomám, és nem vagyok ettől jobb ember szerintem, nem is megfelelésből tolom – ezt legalább nem. Lopni sem szoktam. Azt felismertem magamban, hogy a klienseimmel való munkámban nyomógomb, amikor elfelejtik ők is – látszólag – hogy vannak gyermekeik, pont a múlt számban írtam is erről, mintegy önbeteljesítő jóslatként. Olyankor igyekszem valahogy hatni rájuk, de túlzásba nem viszem, nem tudhatom és nem érthetem a belső motivációkat, hiába megyünk ugyanazon út két oldalán, más a táj, ha máshonnan nézem.
Két napja megtudtam, hogy az apukám egy olyan kórral küzd, ami a felejtésről szól. Persze mire az információs csatornán hozzám is eljutnak a hírek, addigra mindenki hozzáad meg elvesz belőle, de jelen tudásom szerint most úgy fest, hogy immár papírja is lesz arról, hogy elfelejthet engem. Meglepett a hatás. Mert szinte gyomrosként éltem meg. A gondosan felépített és hittel felavatott kőbástyám, miszerint engem ugyan nem érdekel, mi van vele, vészesen inogni kezdett. És az alap és normál érzéseken túl, amit ilyenkor minden ember érez gondolom, megrendültség, sajnálat, emlékek,… a bennem élő kislány kétségbeesetten állapította meg, hogy az olyan titkosan vágyott – hogy még én sem tudtam róla – beszélgetés vagy levél, vagy családi pletyka már sosem ér el hozzám, miszerint ő tulajdonképpen végig szeretett és büszke rám, az unokájára, az életünkre. Anyu betegségének még erős a nyoma bennem, de máris itt az újabb tanulnivaló.
Bassza meg a vén kutya, feladják a leckét a SZÜLEIM.
szeretettel,
Nuszer Mirjam
