Mernél-e ébren álmodni velem,
mikor testem hét kígyó marja,
s bőröm zöld nyálka lepi be,
még ínyem is sorvad hirtelen…
Mesélnél arról, köldöködből
gólyák reppentek felhőkre fel,
szárnyuk alatt parazsat hordtanak,
s a rétre azt hintik szerteszéjjel…
Idegeimet, mint villanyzsinórt, kitépnéd-e,
ha már járószintünkig emelkedett a pince…
Merészelnéd-e késsel metszeni fülem,
csak hogy a szenvedés – szenvedés legyen…
Háborúznál-e ellenem kegyetlen,
tudva, hogy ki kardot vesz, azt kard emészti el…
Tíz karommal kikaparnád-e szüleim a sírból,
hogy meglásd végre, kire hasonlítok…
Fejszével kettéhasítanád-e a dallamot,
ami egy hajnalon fakadt,
mikor vízi hulla volt a Nap…
Csurgatnád-e véredet kehelybe,
félve, hogy a szerződés végigéltet…
S egy vaknak elsimogatnád-e,
milyen színes a pillangó szárnya…
És merülnél-e
fülem dobja alá táncnak –
az értelmed is elveszítve kéjjel…
(A téboly édes volt, mint törökméz
a vásári forgatagban.)
Hazudd, hogy nem voltál még a feleségem,
és ezer csomót bogozz a kötélen,
hogy engem is egy ítélet elemésszen…
(Az újsághordó odarögzül a fagyba,
s megakad emlékként az agyban.)
Átélnéd-e velem a poklot,
csak hogy Isten szíve elé omolj…
Szeretnél-e másokat macska-ésszel –
fekete árnyakat az utcafényben…
Elvonszolnál-e hazáig, –
a szerelem édes otthonáig… Minden éjjel:
hét kígyó marta a testem,
s én e zöld lepelben énekeltem
a hűség hegyének zsoltárát…
2024 október, második díj
