Maroknyi falu volt Zöldleveles, távol a bajoktól, zűrzavartól, mindentől, ami nem való a világra. A hó már csaknem elolvadt, de nem volt még egészen tavasz. Hideg volt a levegő, és pimaszul belecsípett a bőrbe, ha az fedetlen maradt. A téli szürkeség rabságából azonban már olykor kikandikált a Nap, és előcsalta a hóvirágokat, hogy elhitessék az emberekkel, hogy lesz még egyszer tavasz.
Cilike szerette nézni a kis hófehér virágokat, ahogyan azok búsan lógatták a fejüket.
– Biztosan fáznak, szegénykék! – gondolta, és apró ujjaival gyengéden végigsimított a selymes szirmokon.
Aztán napok kergették egymást, hetek köszöntek le a naptárról. A hóvirágok is visszabújtak a földbe, hogy egy év múlva újra megörvendeztessék a világot. Cilike akkor már a tulipánokban gyönyörködött, meg a nárciszokban, amik a nagypapája háza előtt növekedtek rendre. Szerette a tavaszt, mert az színes volt és illatos, valamint nem kellett annyit fázni, mint tél tábornok zsarnokságában.
Egy valami hiányzott még, hogy teljes legyen az idill, de hiába várta azt oly nagyon a lányka, az egyelőre még nem akart megérkezni. Sokat tűnődött az ablak előtt üldögélve, és nézegette a szemben lévő, elhagyatott kis házikót, amelynek a falai éppen csak, hogy álltak még. A téglákon rég felfutott a borostyán, a kéménye is megdőlt már. De mindez nem is volt érdekes, sokkal inkább a fészek, ami annak tetején terült el, immáron nagyon sok éve. Nagy volt a fészek, és onnan alulról nézve igen durvának tűnt. A lányka nem is értette, hogyan lehetett az kényelmes a pelyhes fiókáknak, amik abban felnevelődtek.
Akkor azonban a fészek üres volt, s Cilike nem tudta, hogy Telecsőr hol késik már, hisz minden évben ő érkezett a faluba a legkorábban a gólyák maroknyi táborából. A lány nagyon várta őt, és miután megérkezett, minden évben tett a fészek alá egy bögre vizet, és egy szelet kalácsot, hogy a hosszú út után a madár felfrissülhessen. A lányka nem tudta, hogy a gólyák nem isznak bögréből, és hogy nem esznek kalácsot, de ő kedvelte azt a bögrét, a kalácsot meg egyenesen imádta, hát ezzel vendégelte meg a tollas barátját, mert úgy gondolta, az neki is jó lesz majd. A madár persze sose szállt le a portékához, elég volt neki csupán az, hogy a szeme sarkából láthatta, hogy odalent egy apró gyerek vigyáz rá. A madár tudta ezt, mert a gólyák okosak.
Újabb napok röppentek el abból az évből, és a gólya valahogy mégsem került elő.
– Papa, hol késik már Telecsőr? – kérdezte aggodalmasan a kislány. Hogy lesz így igazi a tavasz? Mi lesz a nyárral, és azzal a fészekkel, ha nem érkezik meg hozzánk? Talán még a ház is összedől, ha megérzi, hogy nem lakják már!
A nagypapa csak hümmögött, mert nem tudta, hogy mondja el egy ötéves kislánynak, hogy vannak utak, amelyről nincs visszatérés, és erre az útra egyszer a gólyáknak is rá kell lépniük. A kislány nem is gondolt ilyesmivel, mindennap várta a gólyát, de folyton csalódnia kellett. A fészek minduntalan üresen meredezett tüskés, durva oldalával, nem bélelte azt ki továbbra sem finom madártoll. Április elejére minden virágba borult, de szomorú tavasz volt az. Akkor már Cilike nem kérdezte többet, hogy merre lehet Telecsőr. Nem is nézett a fészek felé. Nem akarta, hogy visszaszúrjon az, amit ott lát.
Egy reggel azonban furcsa hangra ébredt. Különös volt az a hang, de ismerős valahonnan. Először azt hitte, hogy csak álmodik, tovább ringatta hát magát ebben a hitben, hisz édes volt attól az az álom. Aztán hirtelen mégis felriadt, és az a hang csak nem tűnt el akkor sem. A lányka hallgatta tovább. Olyannak tűnt, mintha egy öreg néni kopogott volna végig az úton a botjával. De a lányka valahol érezte, hogy biztosan nem az. Tudta, érezte.
Kipattant az ágyból, elhúzta a függönyt, és ahogy kinézett az ablakon, az öreg ház ferde kéményén, abban a tövises fészekben ott állt a várva várt gólya, és piros csőrével egyre csak kelepelt. Talán kicsit öregesebb volt és csontosabb, lehet, hogy tolla sem volt annyi, de ő maga volt az; Telecsőr.
A kislány kitárta az ablakot. Virágillat özönlött be rajta. Soha nem látott még olyan csodálatos tavaszt. A szíve egy pillanat alatt teleömlött boldogsággal.
