Nem tudom megfogni a pillanatot, amikor rácsúsztam a piacra. Gyerekkoromban kifejezetten gyűlöltem, sok ember, unalmas portékák, esély az összefutásra azokkal, akikkel nem akartam, sőt, akiktől rettegtem. Szombathelyen éltem, jóindulattal sem világváros, vasárnap délelőtt az is ott vette meg a rántotthúsnak valót, akinek az órájáról előtte héten lógtam. Érdekes amúgy, a piacon emlékeim szerint aztán mégsem futottunk össze olyannal, akinél bukta lett volna – kivéve persze a pékség részt, na ott volt, de hitlerszalonnás, azt meg sosem szerettem. Aztán rendszeresen találkoztam ott később az általános iskolai osztályfőnökömmel, nem azzal, akivel utáltuk egymást és minden követ megmozgatott, hogy apám elpereljen anyámtól, mondván, egy orvos-pedagógus házaspár – utóbbi apám jelenlegi neje és a háta közepére sem kívánt – alkalmasabb a felnevelésemre, mint az anyám, aki csak egy egyedülálló ápolónő az intenzívről. Szóval nem a Joli nénit láttam ott, amit őszintén, nem is bánok. A „Júba” a drága Jutka néni árult ott a piacon mindenféle csecsebecsét, miután az orosz szakos diplomájának már nem volt piaca, angolból meg nem tudta lefordítani a homeopátiás szakszöveget a kilencvenes évek elején, amikor az orosz szakosok próbáltak átnyergelni az angolra. Őt szerettem amúgy és mondom, ma már a piac is a hetem egyik csúcsjelenete, persze nem a jelenlegi időszak a kedvencem mitagadás, egy koszorú, egy tök, hirtelen a váltás a nyár színei után, de én bizony nem vekengek többet évszakról, ezt eltökéltem. A covid alatt enyhült a tömegiszonyom, van a helyzet, amikor az ember visszasírja a lábán kiskocsit áthúzó fejpántos néniket, mert üres a piac, mintha mindenki a halállal találkozott volna és lóhalálában vágtat Szamarra felé. Megszerettem hát, már tegezőviszonyban vagyok pár kofával, tudom kinél finom a cékla (az ember a függőségéhez jó dealert kell válasszon), szalonnát és kolbászt sem veszek olyantól, akinek matricával és heti akcióval teliragasztott üveg mögött az arca, nem. Csakis két termény közül maguktól a kofáktól, akik ha nincs jövő hétre hozzák, a házi az igazi, ami szalonnát-kolbászt ha beledarabolok egy paprikáskrumpliba, tökéletesre ízesíti az ebédet, a bókokat meg nagyvonalúan átengedi nekem. Ez az én felnőttlétem piaca itt Óbudán, de pár napos szombathelyi létem alatt többször kilátogattam az ottani agorába is. És valóra vált a rémálom. Sok hülyeséget csináltam régen, nem szoktam tagadni. Már ha emlékszem rájuk, mert azért tettem sokat, hogy a felére se. De mint rég, amikor a bukásveszélytől féltem, úgy féltem attól, hogy jön valaki, felrak a mérlegre és könnyűnek találtatok, mene, tekel, ufárszin, lesz egy emléke amiről nekem gőzöm sincs és felböfögődik a múlt, mint a lángosos után a fokhagymaszag. Nézett a férfi, kezében egy zacskó alma, hát mi más, bibliai idők ezek, én a szőlőt néztem, a férfi egyre nagyobb feszültséggel engem, teltek a percek, az árus sehol, de gondoltam meg nem futamodom, nem gyilkoltam bassza meg. Aztán elkezdtem viszonozni a megvető pillantásokat, kard ki kard te köcsög pöcs, aki azt sem tudom ki vagy. Ő adta fel, nem titkolt gyűlölettel rámnézett és megkérdezte:
– Még sokáig állunk itt?
– Nem tudom – ütöttem meg békülékenyebb hangot.
– Pedig azt magának kéne tunni’. – horkant fel. Meglepett és imponált a váteszi képesség mellyel felruházott, de szerényen visszanyújtottam:
– Nem tudom hol az árus. Talán mosdóban.
– Jaj, azt hittem maga az. Ne haragudjon, csak tudja maga is olyan… tudja.
Nem tudom. De talán jobb is.
szeretettel,
Nuszer Mirjam
