Második hónapja tartotta fogságban képzeletemet
valami megmagyarázhatatlanul rámtörő tehetetlenség,
bukásra ítélt vállalkozásnak tűnt bármit is írni;
a festékes tubusokra, vázlattömbökre kezdett
leülepedni a por.
Már-már hátrahajítottam hitemet, mondván:
a létezés kifejezetten egyszerűbb alkotói válság nélkül,
van miért aggódni ezen kívül bőven, finoman szólva.
Reménytelenül álomba zuhanva, ott sötét barlangban
botorkáltam, kezemben gyertyacsonkkal,
fénye a falba karcolt szövegre vetült:
„Tedd egyenesbe ide-oda
kiperdülő világodat,
és ha képtelennek tűnik is, hidd,
hogy képes vagy a neked szánt
úton tartani.”
Aztán felriadtam, és jelnek véve az előbbi álmot, –
próbáltam írni, bármit, mindhiába.
Így aludtam vissza, mindegy, csak ne legyek ébren,
ne kelljen szembenéznem a csúfos valósággal.
Pár napra rá az asztalomnál ülve eszméltem:
újra életet lehelek a fagyott szavakba,
színekkel töltöm ki a hófehér papírokat.
Annyi magam alkotta világ között ingáztam,
hogy még maga Óz is belezavarodna,
emiatt rekedtem meg a jelenben;
s immár tudom, létezni lehet alkotás nélkül,
de élni értelmét vesztett…
