Kevés olyan rendszerváltás utáni magyar film készült, amit szekunder szégyenérzet nélkül végig lehet nézni. Ujj Mészáros Károly „Liza, a rókatündér” c. alkotása egyike ezeknek. Retrós látványvilágával, valamint üdítően unikális filmes nyelvezetével magasan kitűnik a hazai mezőnyből, és nemzetközi viszonylatban is komoly sikereket ért el.
Hogyan születhetett meg egy ilyen egyedi mű ebben a nagy nívótlansági ellenszélben?
A Liza filmötletének megszületéséről, sőt, a bemutatóig tartó hosszú és kalandos időszakról már sokat beszéltem a film premierje kapcsán. Tény, hogy ennek története legalább annyira drámai és fordulatokban gazdag, mint a film. Kevesebb halálesettel járt, de sokszor tűnt úgy, hogy nem valósul meg. Persze ezek általánosságok, de inkább ne kezdjük bele, mert sosem érnénk a végére, hiszen kilenc évet felölelő sztori ez… Az elvitathatatlan tény, hogy ezzel a filmmel szinte valamennyi munkatársunk és a film szereplői is bizonyítani szerettek volna valamit, önmaguknak, a közönségnek, a szakmának, a nagyvilágnak. Ennek köszönhető, hogy nemcsak itthon volt a bemutató évében az egyik legnépszerűbb film, kb. 56 fesztiválon összesen 38 díjat kapott. Ezek nagy számok.
Ön színházi- és filmrendezőként lényegében két világ polgára, így átfogóbb rálátása van a kultúrára. Mit gondol, alapvetően mi a baj a modern magyar filmmel?
Attól függetlenül, hogy két teljesen más területet kapcsol össze a kérdés, nagyon sok jelenségről beszélhetünk. Például, hogy a filmnek, mint műfajnak, sosem volt ekkora konkurenciája, mint ma. A filmnézés, a mozi, mint program státusza gyökeresen megváltozott. A nagybetűs FILM ma már csak egy kisebb sziget a kontentek tengerében. A stream, ahol leginkább megtalálható – a mozival szemben – csak a jéghegy csúcsa, pedig elég néhány szolgáltatóra előfizetnünk, és máris szembe találjuk magunkat az átláthatatlan mozgóképdömpinggel. És ott van a tik-tok, a youtube, az instagram, ami bár rövidebb lélegzetű, profi vagy a mai népművészetnek megfelelő tartalmakkal, de még addiktívabb módon harcol az időnkért, az agyunk birtoklásáért. Máshogy kell tehát megszólalni a mozgókép nyelvén, mint tíz, öt vagy akár két éve. A közönség rengeteg szempontból frusztrált, türelmetlen, ezért szűkül a szóba jöhető témák köre is. Ugyanakkor a film egy nagyon drága dolog, lehetetlen harcba szállni a nagyobb költségvetésű külföldi produkciókkal, ez biztosan nem lehet kitörési pont. Ha kicsi a költségvetés, akkor az ötletbe, a nagyon okos forgatókönyvbe kell többet invesztálni. Ezért lehetett az Inkubátor program a magyar film pici, pöfögő motorja az elmúlt időszakban. A már sokfilmes rendezőknek is biztosítani kellene egy ilyen terepet, amely szabad, kísérletező, független. Persze ez vágyálom, az Inkubátor is kezdi elveszteni fenti tulajdonságait.
A magánszínházi szférában dolgoztam csak rendezőként, ami bizonyos szempontból megfelel az Inkubátoros filmkészítésnek: pici költségvetésből készülő darabokat rendeztem – ahol ugyanúgy nagy szerepe volt a résztvevők lelkesedésének a hozzáadott érték tekintetében –, ugyanakkor itt az sem ártott, ha a produkció vissza is termelte a befektetett összeget, sőt egy idő után nyereségessé vált. A film esetében ez ilyen pici piacon szinte lehetetlen.
Hogyan lehet megfogni ezt az egyre inkább deszenzitizált közönséget? Az az érzésem, mintha rendezőként be sem akarna szállni a fokozódó ingerlicitbe.
Ha fásultak, frusztráltak, ingerlékenyek, fáradtak vagyunk, egyre nő a harmóniára, egyensúlyra való hajlam bennünk. Ha kiszolgáltatottnak, érzelmileg megnyomorítottnak érezzük magunkat, még éhesebben vágyunk azokra a történetekre, melyek megmelengetik a szívünket. Szerencsére az érzelmeinket nem tudjuk teljesen kikapcsolni. Sőt, ha egy történet megérint, segít még jobban bekapcsolni azokat: legalább egy pillanatra úgy érezhetjük, hogy eggyé válhatunk velük, ezáltal önmagunkkal, az esetleges katartikus pillanatok fontosságáról nem is beszélve. Eljöhet a nézőben az önazonosság pillanata, ami gyógyírként hathat. Ha érzelmileg sikerül megmozgatni a nézőt, akkor talán van még esély. Rendezőként mindig is ez volt a célom, hiszen nézőként is ezekért a pillanatokért voltam a leghálásabb. Most pont egy ilyen célzatú sorozaton dolgozom az RTL-nek, aminek Aranyszív a címe. Remélem sikerül beváltanunk az ehhez fűződő alkotói reményeinket.
Még az X mérsékeltebb fogadtatása ellenére is jól látható, hogy bejött ez a fajta rendezői „all in”. Mi lehet az a kulturális ízkombináció, amit nem venne be a magyarok gyomra?
Az biztos, hogy a közönségnek a juharszirupos ponty a Lizában jobban bejött, mint a fejtetőre állított Budapest az X-ben. Alapvetően a két filmben az én attitűdöm változott. A Lizával szórakoztatni akartam, partnernek, játszópajtásnak tekintettem a nézőt, míg az X-ben a saját frusztrációmból fakadó víziómat akartam lenyomni a közönség torkán, és ez eleve nem az az attitűd, amire a legtöbben fogékonyak. Ezt persze csak utólag látom ilyen tisztán. Mindezek ellenére ismerek olyanokat, aki az X-et érzik magukhoz közelebb.
Szemtelenség lenne a kockázatvállalást számon kérni önön, elvégre a Liza egy eléggé rizikós passion project volt, még akkor is, ha összességében sikerült „közönségbarát módon furcsának” lennie. Elképzelhetőnek tartja, hogy a jövőbeli munkáiban még jobban elmozduljon az abszurd és szürreális irányba?
Elképzelhetőnek tartottam. Be is adtunk egy meglehetősen merész filmtervet a Filmintézetnek két éve, megírhattuk a forgatókönyv első draftját Hegedűs Bálinttal, aztán elkaszálták a projektet. Ami a szenvedélyt illeti, aligha állíthatja bárki, hogy bármely mozgóképes munkámat komoly erőbedobás nélkül hoztuk volna létre. Ez igaz a megrendelésre készülő projektekre is. Nincs tökéletes film, de az adott körülmények között kötelességemnek érzem, hogy a tőlem telhető legjobbat hozzam ki az anyagból.
Az X egyik fontos motívuma a múlttal való hiteles szembenézés szükségessége. Vajon van erre kollektív szinten lehetőségünk, vagy a jelenlegi kultúrharcos légkörben csupán párhuzamos értelmezési narratívákat lehet állítani?
Nehéz dolog ez, de nem csak itthon. Ugyanez a repedés válik az Egyesült Államokban, sőt Európában is egyre szélesebbé. Európában ezt még elfedi valamennyire a közmegegyezés igénye, vagy a hivatalos narratíva látszólagos uralma, de ne legyenek senkinek aggályai, ami Magyarországon történik, az hamarosan mindenhol élesebben láthatóvá válik. Ráadásul a törésvonalak egyes oldalai tovább töredeznek. A szélesebb közösségek is egyre kisebb buborékokra szakadnak. A populizmus persze kínál könnyen fogyasztható kapaszkodókat, ezért hívják így, de félek, az emberiség pusztán a fenntarthatatlan globális kihívásai miatt hamarabb kényszerül önmagával szembenézni, minthogy a véleménybuborékok falain túl – sőt néha azokon belül is – képes legyen a normális kommunikációra egymással.
A szembenézés a múlttal elengedhetetlen lenne. Évről évre kiteszem emlékeztetőül azt a mondást a privát facebook falamra, ami magyarul nagyjából annyit tesz: „Akik nem ismerik a múltat, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt”. Ismernünk kellene, sőt ezáltal, ha elég empatikusak vagyunk, meg kellene tudnunk élni a múltat, hogy elkerüljük akár a legnagyobb katasztrófák ismételt bekövetkezését. De akár a fenti mondataim is arra engedhetnek következtetni, hogy ez valahogy a mi fajunknak nem megy, és ezért a történelem kénytelen „ismételni önmagát”.
Kicsit más téma: az ezredforduló utáni közhangulatban érezhető egy fásult, melankolikus világvége-várás. Ön szerint a (film)művészetnek fel kell ráznia ebből az embereket, vagy egyfajta terápiás céllal segítenie kell elvégezni ezt a civilizációs gyászmunkát?
Igen, ez eléggé körbelengi a mindennapjainkat, utaltam is rá egy korábbi válaszomban. Sokszor eszembe jut, hogy kiskoromban mennyire kellett félni az atomháborútól, hogy ez a félelem zsigerileg belénk égett, sőt, olyannyira mindennapjaink részévé vált, hogy megtanultunk ezzel együtt élni. Akkor nem nagyon volt más választásunk. Ha az emberiség válasza az újabb globális kihívásokra az lesz, hogy megszokja a katasztrófa gondolatát, és megtanul evvel élni, akkor nem tesz mást, minthogy a vesztébe menetel. Ez a stratégia itt nem fog beválni. Volt filmtervem, ami az emberiség nagy katasztrófája után játszódott. Ahol az analóg létezés teljesen elviselhetetlenné vált, és a virtuális tér vált egyedül élhetővé, ez volt a tere minden „emberi” gesztusnak is. A totális eszképizmus. Fél lábbal már ma is a virtuális térben álldogálva toljuk a hétköznapi rutint, és a kontentfogyasztás kínálja az egyik egérutat. Hogy itt mik rendezőként a lehetőségeink? Talán, hogy mutassunk valami emberit. Valamit, ami emlékeztet arra, hogy „mikvogymuk”.
Szerző: Takács Norman
Portré: Emmer László
Fotó: Kallós Bea
