Vannak emberek, akiknek a személye egyszerűen ledobja magáról a bevezető intézményét. Az olvasóra bízom annak megítélését, hogy esetünkben ez örömteli vagy sajnálatos körülmény-e, akárcsak azt, hogy ebből a sajátságosan skizofréniás szituációból milyen erkölcsi konzekvenciákat von le. Egy dolog azonban biztos: gigászi feladat reflektorfényben átlépni a saját árnyékodat.
Ön igen megosztó személyiség, hogy mást ne mondjak, még a mi szerkesztőségünkben sem mindenki támogatta ezt a megkeresést. Akár elítélik önt, akár heroizálják, az esetek túlnyomó többségében Ambrus Attilát mindig a Viszkis karakterén keresztül látják. Elkerülhetetlen ez az árukapcsolás?
Attól tartok, olyan országban élünk, ahol az előítélet, a mások stigmatizálása társadalmi passzió, ugye nem véletlenül vagyunk ilyen megosztottak. Hiába nem ismerjük a másikat, egyből van véleményünk róla, és többnyire a bírálat dominál. Elég súlyos bűncselekményeket követtem el anno, és letöltöttem a büntetésemet, viszont mivel ez egy kis ország, az ember kap egy dobozt, felrakják egy polcra, és onnantól kezdve szinte képtelenség kimászni ebből. Azt gondolom, hogy mindenkinek jár egy esély, és én megkaptam ezt a környezetemtől. Próbálok ezzel élni, és nem visszaélni.
Korábban írtam egy publicisztikát a Farm VIP első évadáról, melyben magát mint az egyik, ha nem az egyetlen önazonos, autentikus szereplőt neveztem meg. Lehetséges, hogy ez némiképp naivitás a részemről, elvégre akarva-akaratlanul, de mégiscsak asszisztált ahhoz, hogy nyilvánosan kanosszát járassanak magával.
Nem tudom, rászolgáltam-e, de majd meghívom egy italra! Azt szoktam mondani, hogy elmegyek majomnak, csak kurva drága a banán! Tehát, ha az embernek adnak egy kis pénzt, akkor beáll bohóckodni, de most már annyi szerkesztővel összeugrottam, hogy talán soha többet nem fognak semmilyen műsorba elhívni. Nem is baj. Egyébként ennek is megvolt a tanulsága: kipróbáltam magam benne, és most már tudom, hogy legközelebb nem vállalok hasonló szerepet.
Mennyire engedi egy celeb reality a spontaneitást és a valódi versenyt?
Az a helyzet, hogy minden televíziónál más a struktúra. A saját példánál maradva, az Ázsia Expressznél ugye egy fehérgalléros, meg egy „feketegalléros” faszi került a döntőbe, és a tévé részéről mindent elkövettek, hogy véletlenül se mi nyerjük meg ezt a realityt, aztán mégis úgy hozta az élet, hogy győztünk. Nem is nagyon mutogattak a későbbiekben, jól eltűntünk a Berkivel. Ettől függetlenül azért nagyon sok minden előre le van osztva. A néző azt hiszi, hogy hú, ez most komoly, de azért a háttérben általában már ki van találva a forgatókönyv. Szóval maradjunk annyiban, hogy nem minden az, aminek látszik…
„Visszavittük a Viszkist a zárkájába!”, „Kifecsegte a Viszkis egy felvételen, hová ásta el a pénzt!”, „Gyereket akar a Viszkis rabló” – csak néhány példa az önről született bulvárcikkekre.
Értem, hogy mire utal. Nyilván az újságírás bulvár része pont arról szól, hogy fel kell kelteni az emberek figyelmét. Ha most ön leírja, hogy Ambrus Attila, valószínűleg az ország a fele nem tudja, hogy kiről van szó, ami egyébként nem is baj. Viszont, ha odaírja, hogy Viszkis, akkor a többség azért felkapja a fejét. Sajnos ez egy ilyen jól eladható sztori, többek közt ezért is készült rólam film. Én nem akarok beleszólni az újságírók munkájába, arra nyilván próbálok ügyelni, hogy a tényszerűség megmaradjon: mindegy, hogyan írják meg, de a tényekkel legyenek tisztában. ’93-ban elkezdődött ez a „Kapj el, ha tudsz” című történet, valahol valakinek azóta is mindig eszébe jutok.
Hozzá kell tegyem, hogy persze nekem is fontos a marketing. A múltam óhatatlanul hozzájárul ahhoz, hogy eladhassam a termékeimet, és el tudjam tartani a családomat. Sokszor azért vesznek tőlem kerámiákat, mert kiraboltam 30 bankot. Ezt nyilván nem szeretem, és jobban örülnék, ha azért vásárolnának például egy bögrét, hogy reggel abból tudjanak kávézni. Ilyenkor az ember lelke kicsit meghal, de nem tudok mit csinálni. Hogy mondjam meg az illetőnek, hogy azért vedd meg, mert tetszik és hasznos, és ne azért, mert a múltamhoz társítod?
Végső soron egy társadalmi diszfunkciót használ fel, hogy növelje a relevanciáját és építse a brandjét, ugyanakkor nem nagyon látni mást, aki ennyire alázatosan és következetesen reflektálna erre a rendszerhibára.
Igen, mert gyávák vagyunk. Sok minden piszkálja az ember igazságérzetét, csak sokan nem merik kimondani. Mindenkinek van veszítenivalója, ráadásul rengetegen nem is kapnak platformot, lehetőséget, hogy elmondják a véleményüket a mindenkori rendszerről, a hibákról, társadalmi összefüggésekről. Ebből a szempontból szerencsém van, de értelemszerűen én is oda kell figyeljek, hogy kinek nyilatkozom és mit mondok, mert nem szeretnék semelyik oldal talpnyalója lenni. Én Ambrus Attila vagyok. Megtehetem, hogy ne hazudjak, és nem kell magyarázkodnom, vagy a fal mellett mennem. Hosszú távon ez egy nagyon nehezen járható út, de inkább ezt vállalom, mintsem hogy utánam kiabáljanak: lám-lám, végül te is beálltál valahová! Nem szeretem az ilyesmit. Vannak emberek, akik kifejezetten csak az egyik oldal szószólói, de azt gondolom, hogy egy sportoló, egy művész, vagy bárki, aki valamit létrehoz, nem teheti meg azt, hogy az országnak csak az egyik felét szolgálja ki, mert az egészért felelősséggel tartozunk.
Ami az előéletét illeti, azért egy olyan „hírhedten” keresztény országban, mint a miénk, a megbocsátásnak és a kegyelemnek kéne a vezérelvnek lennie.
Igen, ide lehetne citálni a Bibliát, hogy megnézzük, mennyire vagyunk befogadóak, nyitottak, segítőkészek. Sajnos ebben a tekintetben még föl kell nőnünk Nyugat-Európához. Elég sok helyen jártam a világban, és azt látom, hogy a kirekesztés itt szinte nemzeti sport jelleggel működik. Akár ideológiai alapon, a származása vagy a helyzete miatt besoroljuk valahová, és onnantól kezdve mindegy, hogy az illető mit csinál a későbbiekben, akkor is ugyanazt fogja kapni. Mi egyszerűen ilyenek vagyunk. Nem azt mondom, hogy máshol ez nem üti fel a fejét, viszont Magyarországon ez sajnos jobban tapintható, de nyilván tudja, hogy miről beszélek.
Gyakran azt látjuk, hogy akár frontálisan, viccesen vagy alattomban, de mégiscsak elverik magán az múltját. Nehéz ezt kezelnie?
Részben már megszoktam. Jellemzően azok a leghangosabbak, akiknek valami nem tetszik, és ha hangos vagy, könnyebben elhiszed, hogy igazad is van. A negatív kommentekre régóta nem válaszolok. Az elején nagyon bosszantott az ilyesmi, mert azt gondolom, hogy én tisztességgel leültem a büntetésemet, és ennek ellenére mindegy, hogy mit csinálok, akkor is elővesznek. Csak egy egyszerű példa: néhány hete a gyerekeimmel szánkóztunk, és a kisebbik véletlenül lefordult a hóba, nem lett semmi baja, de valaki írta, hogy kiskorú veszélyeztetése miatt följelent. Azt hiszem, hogy ezzel mindent elmondtam.
Az ön életútja olyan minta, mely azt bizonyítaná, hogy van visszaút a társadalomba. Tehát valamilyen szinten Ambrus Attila példakép.
Nem hiszem, hogy példakép lennék, ennek ellenére rengeteg iskolába járok, számos önkormányzattól kapok felkéréseket, és cégeknek tartok csapatépítő programokat, ilyenkor mindig elmondom, hogy ez nem egy bankrabló tanfolyam, én nem bűnözőképzést szeretnék tartani. El szoktam mesélni az életem korai stációit, azokat a rossz döntéseket, melyek a börtönig vezettek. Egy saját magamnak ásott gödörből kellett kimásznom, és sajnos sokan nem tudnak egy ilyen helyzetből visszajönni. Nem véletlenül van az, hogy rengeteg sorstársam visszaeső, mert egyszerűen nem kapnak segítséget, nem működik a rendszer. A szabadulásom után több mint négy évig jártam pártfogóhoz, aki nagyjából annyit tudott tenni, hogy megmutatja az irányt a hajléktalanszálló felé. Ez nem az ő mulasztása, hanem az ellátórendszer hiányossága: szinte egyáltalán nincs reintegráció. Az emberek pedig segítség híján megint ott fognak kikötni, ahonnan kiszabadultak. Most írunk egy motivációs könyvet arról, hogyan kell úgymond megugrani különböző élethelyzeteket, hogy lehet az előítéletekkel megküzdeni, a börtönt túlélni és újra felállni. Jelenleg a könyv felénél tartunk, valószínűleg március végére kész lesz a kézirat.
Akkor erre mindenképp visszatérünk, ha elkészült a könyv! Tehát, még ha nem is példakép, de igyekszik példát mutatni?
Nézze, tizenkét éve vagyok kint. Nem azt mondom, hogy minden tökéletes, vagy mindent jól csinálok, de igyekszek megfelelni. Felelősséggel tartozom a gyerekeimért, és azokért az emberekért, akik bíznak bennem. Nem tehetem meg, hogy megint elkezdek őrültségeket csinálni, és a címlapokra kerüljek valami csacskasággal. Persze voltak kisebb botlásaim az elmúlt időszakban is, de én azt gondolom, hogy helyes úton haladok, és idővel talán elmondhatom azt, hogy igenis van visszaút a normális életbe. Számomra most a családom a legfontosabb.
A témánál maradva: kik az ön példaképei?
Sokáig azt hittem, hogy én vagyok Che Guevara reinkarnációja. Aztán elkezdtem olvasni az életéről, és kiderült rengeteg olyan dolog, amit az ember nem szívesen tesz ki az asztalra. Nelson Mandela az egyik olyan ikonikus karakter, akit példaképemnek mondanék. Jogvégzett ember volt, küzdött az Apartheid rendszer ellen, és tulajdonképpen terroristaként funkcionált. Azt hiszem 27 évet ült, a nagy részét magánzárkában, és utána ő lett Dél-Afrika első fekete köztársasági elnöke. Magyar viszonylatban pedig elsősorban Széchenyit mondanám, mert bár a családja jobbágyokkal dolgoztatott, azért rengeteget visszaosztott az embereknek. Azt gondolom, hogy az ő szellemisége sokaknak lehetne minta, hogy ha elveszünk valahonnan, akkor vissza is kéne adni a közösbe.
Ön 110 százalékot igyekszik nyújtani, mert a Viszkisként többet várnak el magától. Viszont valójában Ambrus Attila már nem tartozik nekünk semmivel. Legfeljebb csak azzal, hogy jó keramista legyen.
Én is ezt gondolom, de ettől függetlenül nekem eléggé magasan van a mérce, és oda kell figyeljek, hogy ne csináljak semmi olyat, amiből megint szenzáció lehet. Mondok egy példát: amikor szabadultam, elmentem egy hölggyel egy szórakozóhelyre, azt hiszem a Liszt Ferenc téren volt egy jazz klub, és többen megismertek, rengeteg piát hoztak az asztalomhoz, mire másnap megírták az újságok, hogy miért volt 11 pohár whisky Ambrus Attila előtt, meg hogy erre honnan van pénzem? Úgyhogy most már ott tartok, hogy nem járok szórakozóhelyre, egyrészt ugye már családos ember vagyok, másrészt, hogy még véletlenül se legyen támadási felület.
Tudom, hogy nagyon elfoglalt a munkája miatt. Mik a tervek a következő hónapokra nézve?
Most is ott leszek február 10-én és 11-én a Mohácsi Busójáráson, utána pedig február 24-én a Kulcsi disznótoros és kolbásztöltő versenyen, ahol kerámia foglalkozást is fogok tartani. Online az ambrusattilakeramia.hu/ oldalon láthatják a termékeimet.
Szerző: Takács Norman
Fotó: Facebook/ambrusattilakeramia
