Hajdu Szabolcs Balázs Béla-díjas filmrendező, színházi rendező, forgatókönyvíró, színész. Kilenc nagyjátékfilmet készített, számos rövidfilm és rengeteg színházi munka fűződik a nevéhez. Legtöbbjükben rendezőként, szövegíróként, és színészként is közreműködött.
Munkáit a szakma, már indulása után nem sokkal, több díjjal is elismerte. 2007-ben Balázs Béla-díjat kapott, és többször elnyerte a Magyar filmkritikusok díját is. 2016-ban a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, a Kristály Glóbuszt, és a legjobb színésznek járó díjat is hazahozta az Ernelláék Farkaséknál című filmjével.
Mai magyarországi sajátosság, hogy jól látható eredményei ellenére Hajdu Szabolcs tíz éve állami erőforrások használata nélkül kénytelen alkotni.
„A rendszer óriási bűne, hogy iszonyúan tehetséges alkotók kerültek parkolópályára, akik, ha ki tudtak volna teljesedni, itt egy elképesztően gazdag, diverz kulturális élet lehetne. Mára, kulturálisan értelmezhető, művészeti alkotásoknak nevezhető filmek szinte már csak a független szférában készülnek, állami források nélkül.
Az utóbbi három filmem svájci és szlovák támogatással és hazai szívességek árán készült.”
Hajdu Szabolcs a legújabb filmjének premier előtti bemutatóján, felkonferálva a Kálmán napot, magyarul beszélő amerikai-svájci-szlovák filmnek nevezte.
A rendező, miután megértette, hogy szabad szelleme és az igazságot minden körülmények között kimondani kész karaktere miatt, ebben a hatalmi érában, nem számíthat állami forrásokra a munkájához, nagyon kicsi költségű úgynevezett kamarai körülmények között készíthető alkotásokba kezdett.
Így készült három színdarab, a trilógia. Az Ernelláék Farkaséknál, a gyerekneveléssel kapcsolatos vitákat, a Kálmán nap, az intimitás és szexualitás hiányából fakadó feszültségeket hozza felszínre, és az Egy százalék indián, az identitás, az öröklött magatartásformák és a modern kori nemi szerepek problémáit boncolgatja.
Mindhárom darab a negyvenes éveikben járó középosztálybeli házaspárok olyan leghétköznapibb, banálisnak tűnő konfliktusaival foglalkozik, amelyek az adott élethelyzetben megoldhatatlan párkapcsolati válságokat okoznak.
Az előadásokat kis színházi műhelyekben – Jurányi, Szkéné, Trafó – és lakásokban mutatták be. (E sorok írója – de régóta szerettem volna ezt leírni – a Magvető Café- ban látta az Ernellák Farkaséknált.) A nézők szeretettel fogadták, és évekig „eltartották” a komoly témájú, egyben jó humorú, szórakoztató előadásokat. A covid alatt azonban minden leállt. Az újraindulást a gazdasági válság és az elszabaduló infláció olyan mértékben nehezíti, hogy az alkotóknak talán komoly változásokkal járó döntéseket kell meghozni.
Mindhárom színdarabból – szintén minimális költségvetésű – filmet is forgattak. Az Ernelláék 2016-ban készült, a Kálmán nap 2023-ban, a bemutatója ez év március 14-én volt. Az Egy százalék indián is készen vár a későbbi bemutatásra.
Hajdu Szabolcs szerint minden filmre annyit kellene költeni, amennyi szükséges. Nem többet és nem kevesebbet. Nem a pénz a legfontosabb, hanem a vízió, a nyelvezet és az eszközök, ötletek, technikák, sejtetés.
A producer, a rendező, a gyártásvezető együtt tudja meghatározni a szükséges összeget a forgatás megkezdése előtt. A túl sok pénz ugyanúgy rossz módon befolyásolhat egy filmet, mint a túl kevés.
Március 2-án a Kálmán nap premier előtti vetítését követően a közönség egy nyitott beszélgetésen vehetett részt az alkotókkal, melyet Bojár Iván András moderált.
Bojár Iván András kérdésére, hogy miben más a film és a színházi előadás, Hajdu Szabolcs válaszolt:
„Alapvető különbség a film és a színházi alkotás között, hogy a film minden ízében konkrét. A filmben egy igazi lakást látsz, míg a színpad stilizált tér, bármit állíthatsz bármiről, a néző elképzeli. Még nagyobb különbség, hogy a színházban a néző editál, mivel az egész teret látja, olyan ritmusban vált, ahogy ő akar, akár húsz percig is nézheti az egyik szereplőt, ha úgy dönt, nem tudom a figyelmét rendezőként átirányítani. Lehet persze játszani a fénnyel vagy dialógus technikával próbálni befolyásolni a nézőt, hogy valamennyire úgy kövesse az előadást, ahogy mi szeretnénk. A filmnél, rendezőként, az egyetlen néző én vagyok, már a forgatáskor nekem kell eldöntenem, hogy mi az, amit a néző lát, és mi az, amiről lemarad, ami csak a háttérből hallatszik, amit el kell képzelnie. Sok múlik a nézőn, aki interakcióba kerül a filmmel, hogyan képes azt befogadni.”
Szinte mindenkiben, aki megnézte a színházi előadásokat vagy látta a filmeket, felmerül, hogy az alkotók vajon mennyire a saját életüket, esetleges kapcsolati problémáikat dolgozták fel. Bojár Iván András is megemlítette, hogy az Ernelleáékat nézve, a házaspár kapcsolati terápiát célzó alkotásának is gondolta az előadást.
„A trilógia, szépen a háttérben, leköveti a mi életünket, beépül sok minden, de alapvetően mégsem az. Mi nagyon másfajta dinamikákkal éltünk.
A trilógia hat éven át készült, kétévente írtam egyet, és mire az utolsót megírtam, vége is lett. Egy alkotói periódus ért véget, és lezárult a magánéletemnek ez a nagy, gazdag íve is, amit Török-Illyés Orsolyával csináltunk végig. Együtt dolgoztunk harminc évet, az első rövidfilmektől kezdve mindenben. Orsolya volt ennek a csoportosulásnak a lelke, és amikor ő kivált ebből, abszolút légüres térben éreztem magam. Ha személyes érzéseimet követem, azt mondtam volna, hogy vége. Leállítjuk az előadásokat, nincs értelme játszani nélküle, nincs értelme megcsinálni a filmeket sem. De ott van a másik oldal, az alkotói hivatástudatom, ami elég erős bennem, és a felelősségérzet, hiszen létrehoztunk valami értékeset, ami lehet, hogy sokat tud adni az embereknek, főleg ebben a borzalmas kulturális pangásban, amiben most vagyunk. Expedícióként tekintek arra, amit végigcsináltunk, felfedeztünk dolgokat, amiket szeretnék megosztani az emberekkel. Az egész csapat munkáját sem dobhattuk ki a kukába. Akármilyen nehéz volt, folytattuk az előadásokat és megcsináltuk a filmeket. Nagyon hálás vagyok annak a két embernek, Tóth Orsinak és Pető Katának akik beugrottak Orsolya szerepeibe.
Irtó nehéz dolguk lehetett.”
A moderátor megkérdezte, hogy a rendező miért választ ennyire hétköznapi témát, és miféle varázslattal nyeri el mégis a nézők bámuló figyelmét.
„Amikor azon gondolkodtunk, hogy vágjunk-e bele egy teljesen érdektelen témába, ami annyira hétköznapi, hogy mindannyian – a negyven körüli középosztály – minden nap ebben élünk, tudtuk, hogy banalitások tömkelegét kell bevállalnunk, de ezekben a mikrohelyzetekben ott van az a rengeteg árnyalat, amiben az identitásod van, amiben magadra ismerhetsz.
Nagyon nehéz rálátni a saját életedre, még egyszerűbb helyzetekben is. Időnként azt kívánod, legyen már valami okos, bölcs hang valahonnan, aki megmondja neked, hogyan dönts, mit csinálj, mit mondj. Szemtanúvá tesszük a nézőt. Bizonyos helyzeteket próbálunk megragadni, minél valóságosabbá tenni azok számára, akik hasonló szituációban élnek, és abból a biztonságos sötétségből, ami a moziterem, talán elkezdenek felsejleni bizonyos megoldások vagy csak megnyugtatóan hat, hogy nincsenek egyedül.”
Hajdu Szabolcs szerint minden film sikerének alapja három dolog:
az esztétikai- és emocionális hatás és az intellektualitás.
„Esztétikailag fontos, hogy egyszerűen jó legyen a filmet nézni.
Kell az őszinteség, megtalálni, megérteni a karakterek igazságát és szeretni kell őket.
A filmben semmi sem lehet random, semmi sincs véletlenül. Mikroszinten kidolgozott minden mozdulat, minden szó, még az intonáció is.
A lényegtelenséget nagyon aprólékosan mutatjuk meg. Úgy rakjuk fel a történetet, mint a fecske a fészkét. A kicsi, lényegtelen részletekből felépül a fészek és amikor kész, belekerül a lényeg, a fecske.
Az aprólékos kidolgozás, az intellektuális munka és az érzelmi azonosulás érzékenyíti a nézőt.”
Tóth Orsi a legújabb az alkotók között. Szerinte a debreceni gyökerű csapat tagjai zsigerileg kapcsolódnak egymáshoz, minden gesztusuk, szavuk, szemvillanásuk flow, amibe jó belekapaszkodni, ami magával ragad mindenkit a munka során.
- március 14-én két filmbemutatót is láthatunk a mozikban. Az egyik a kalandfilm Petőfiről, melynek forgatása során elképesztő mennyiségű pénzt, több, mint 6 milliárd forintot költöttek el.
És a Kálmán nap, amit Hajdu Szabolcs kis csapattal, nagy szívvel, a Szlovák Audiovizuális Alap támogatásával, svájci és magyaroszági civilek segítségével forgatott.
Dávid és Góliát?
Megnézzük!
Szerző: Fridrich Piroska
Fotók: Tamás Dorka
