Két gimnazista a nyolcvanas években fotókat kezdett gyűjteni, amiből fotóarchívumot építettek, és amit a hazai fotózás népszerű nyersanyagáról Fortepannak neveztek el. A Fortepan 2010-ben 5000 képpel indult el, ma 200.000 fotó között böngészhet a honlap látogatója. A gyűjtemény alapító-szerkesztőjével, Tamási Miklóssal beszélgettünk.
Mondhatjuk, hogy a Fortepan Tamási Miklós szerkesztett, szabad felhasználású, privát fotóarchívuma?
Törekszem arra, hogy senki ne érezze úgy, a Fortepan honlapját böngészve, hogy egy őrült hóbortjának esett áldozatául. Az olvasók keresési szempontjai is fontosak, ezért az archívumba sok olyan kép is bekerül, ami számomra nem annyira érdekes, de azt gondolom, hogy másoknak fontos lehet. Jellemzően ilyenek például az utcaképek. Valaki szinte véletlenül lefotózott egy házat 1965-ben, ami akkor érdektelennek tűnt, ma pedig az ott lakóknak nagyon érdekes.
Az idő átírja, újra értékeli a képeket. Arról, ami készítéskor menőnek, művészinek, jól komponáltnak tűnt, idővel kiderülhet, hogy erőltetett vagy művészieskedő. Egy másik kép viszont, ami unalmasnak, nyersnek tűnt 50 éve – képzeljünk el egy fotót, amit a villamosablakból kibámulva készített valaki – az idő által felértékelődik. A Fortepan, mások képeiből válogatva, az én világom, de a te világod is szeretne lenni.
Válogatáskor milyen képről, gondolod, hogy érdekes?
Fontos a minőség, ne legyen homályos, dekomponált, karcos, hogy technikailag élvezhető legyen és valami olyat lássunk rajta, ami jelentőségteljes. Lehet egy ház homlokzatától óvodai születésnapig bármi, amiről úgy érzem, hogy érdemes megőrizni. Lehetnek nagyhatású történelmi események is, de ami jellemzően a mi világunk, az a magánember és a privát fotográfia, ahol a nézőnek az az érzése, hogy személyesen megérinti a kép – jé, minha nagyapámat látnám! – Vagy felismeri a tárgyi környezetet –- pont olyan, mint ahogyan mi éltünk!
Régen Kik fotóztak, mikor, hogyan és mit?
Visszanézve azt hihetnénk, hogy az analóg fotózás mindenképp komponált volt, tudták az emberek, hogy drága a nyersanyag, és odafigyeltek, de ez egyáltalán nem így volt. Mutathatok albumot, száztíz évvel ezelőttről, ami abszolút érdektelen, rosszul komponált tájképekkel van tele.
Régen is voltak csapnivaló fotósok, ahogy ma is vannak. Lényeges különbség, hogy a fotográfia évtizedekig nem öncélú volt, az emberek nem szelfiket lőttek. Arról szólt, hogy a világot, amit látok, fotográfiával hazavigyem a szüleimnek, nagyszüleimnek, barátaimnak, vagy a családom életét dokumentáljam, és nem arról, hogy saját magamat megmutassam. Az ego a fotózásban, a digitális fotózás, főleg a szelfibotok megjelenésével terjedt el, amire Velencében csodálkoztam rá először, amikor távol-keleti turisták kezében megláttam. Ez radikális változást hozott, tizenöt éve a fotók jelentős része szelfi, és ma már bot sem kell hozzá.
Számodra mi a legérdekesebb egy képen?
Nekem az őszinteség a legfontosabb. A fotózással törvényszerűen megjelent a pózolás: szerepet játszom, többnek próbálok tűnni, mint ami vagyok. Pozitív része például, ha a szobában rendet rakunk a fotózáshoz, mintha vendéget várnánk, ám ha szerepet próbálunk eljátszani, az rossz irány. Engem az őszinte fotográfia érdekel, amikor azt látom, hogy valódi emberek, valódi élethelyzetben szerepelnek a képen.
Egészen más, amikor az élet nem vállalható részét nem tudjuk, nem akarjuk bemutatni. Az I. világháborúban meglepően sok fotó készült, a Fortepanon is több ezer olyan amatőr kép van, amit középosztálybeli besorozott katonák vagy tisztek fotóztak. A képeken megrendezett jeleneteket látunk. A bakák a szállásukon bohóckodnak, viccelődnek, belenéznek a kamerába. Azt a képet sugallják, hogy az élet szép, miközben tudjuk, hogy az I. világháború a mustárgázzal és a csonkolt végtagú emberekkel egyáltalán nem volt szép. Egyszer kaptunk egy képanyagot, amelyet egy olasz amatőr fotós készített a Dolomitokban. Lövészárkokat fotózott, amelyekben halott magyar katonák, borzasztó állapotban, szétlőtt fejjel fekszenek. Ilyen képet magyar amatőr fotóstól soha nem láthatunk, mert az életnek ezt a vállalhatatlan részét nem akarta hazaküldeni. A természetes cenzúra mindig jelen volt.
Sok mindenről nincs is fotó, ezek az úgynevezett láthatatlan események. Például a diktatúrákhoz kapcsolódó helyzetek, a munkatáborok, a gettósítás, a holokauszt fotografikus dokumentálása szinte esélytelen.
Valaki egyszer küldött pár színes diát nekünk, szkennelve. A háború előtti fotózás színes része mindig dia. Elkezdtem nézegetni, szokásos dolgok voltak, nyaralás, strand, virágok, mígnem egyszer csak jött egy utcakép, tűzoltókocsival a közepén. Az volt a mellbevágó, hogy a tűzoltókocsi mellett, a fotóssal szembe jött egy barna kabátos fiatal lány, tizenhat éves lehetett, és egy nagy Dávid-csillag volt a kabátján. Az ilyen típusú kép, annyira ritka, hogy felhívtam az adományozót, akiről kiderült, hogy ő nem is vette észre a lányt a csillaggal, csak a tűzoltókocsit látta, és a keszthelyi utcaképet. Előfordul, hogy valaki úgy hoz be egy hagyatékot, hogy fogalma sincs róla, hogy az mennyire érdekes. Nemrég egy hölgytől tucatnyi üvegnegatívot kaptam. Megcsinálgattam, mutattam neki, hogy mi van rajtuk. Az egyiken, kicsit homályosan, egy fiatal srác furulyán játszott – Ja, hát ez a Bartók Béla – mondta a hölgy teljes természetességgel. Kiderült, hogy Bartók Béla a szélesebb családjuk tagja volt. A Fortepanon ez lesz az első Bartók fotó, amin te vagy én biztos nem ismertük volna fel a fiatal Bartókot.
Nagyon érdekes, hogy vannak a magyar kultúrának kimagasló személyiségei, akikről alig van fotó. József Attila, Pilinszky és Bartók is, akiről száznál több fotó biztosan nincs, pedig ma azt gondoljuk, hogy a magyar kultúra állócsillaga.
A Fortepan gyűjteménye a 20. századot öleli fel 1990-ig. Van ezen belül kedvenc korszakod?
Több kedvenc időszakom is van. Az egyik dolog, ami engem a fotográfiához közelített és máig nagyon érdekel az 1956. Szerintem a 20. század legfontosabb két hete az 56-os események hetei. Ha volt egyetlen olyan nap a 20. században, amikor a társadalom a helyén volt, és olyat tett, amire Magyarország büszke lehet, az október 23. volt, egy keddi nap. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ez volt az évszázad legboldogabb napja.
Diákkorom óta érdekel a forradalom története, a fotógyűjtést is részben ezért kezdtem el. A Kádár-korszakban nagyon kevés képünk volt 1956-ról (akkori szóval ellenforradalomról), minden képnek borzasztóan tudtam örülni. Leveleztem ötvenhatosokkal, elmentem vidékre is, ha hallottam, hogy valakinek van otthon ilyen képe, és analóg kamerával lerepróztam a bácsi fotóit.
A 20. század másik legérdekesebb időszaka a ‘45. utáni 4-5 év, mielőtt ‘50-re felállt a Rákosi-féle diktatúra. Ez a néhány év kikecmergést jelentett a háborúból, óriási energiákat, fizikai és érzelmi újrakezdést hozott. Ki tudtuk magunkat húzni abból az elképesztő fizikai mélységből, amibe az ostrom utáni ország jutott. Számunkra elképzelhetetlen, hogy gépek és pénz nélkül, pusztán fizikai erővel mi mindent tudtak rendbe rakni Budapesten. A társadalom nagyon komoly teljesítménye volt. Párhuzamosan rengeteg pozitív dolog indult el a művészeti életben, az irodalomban, és a társadalmi mozgásokban, ahogy megpróbáltunk a Horthy-korszak után egy demokratikus Magyarországot építeni. Akkor ott még lett volna esélye a társadalmi igazságosság megteremtésének. A társadalom értékítélete kezdett helyre billenni, világossá vált, hogy kik a bűnösök és kik az áldozatok.
A legnagyobb fájdalom, hogy jött a szovjet típusú kommunizmus, és véget vetett a lehetőségnek, hogy a társadalmi modernitás kialakuljon. Ezért bennem óriási a düh az állampárttal szemben.
A következő korszak, amit fontosnak tartok, a rendszerváltás, amiről szokás azt mondani, hogy nem is volt. Szerintem igenis volt. Bármilyen beszorítottnak érezzük ma magunkat, ez teljesen más, mint az előző beszorítottság.
Mit jelent számodra ez a munka?
Idő volt, mire rájöttem, hogy a világból engem ez érdekel a leginkább. Szerencsés vagyok, mert azzal foglalkozhatok (és a támogatóinknak köszönhetően meg is élek belőle), amit szenvedélyből, passzióból is csinálnék.
Mára közel 200.000-re nőtt a fotók száma az archívumban, és bárki böngészheti, letöltheti a képeket. Tudományos munkákhoz, könyvekhez, kiállításokhoz tudtok segítséget adni.
Az a jó, hogy mindezekhez nem is kell segítséget nyújtanunk. Önkiszolgáló gyűjteményt próbálunk építeni a kezdetektől. Bárki felmehet a honlapunkra, letöltheti a képet és használhatja. Egy kérésünk van csak, hogy írják ki, honnan származik a fotó.
Célunk, hogy a felhasználáshoz ne kelljen a mi jóváhagyásunk, mert azt valljuk, hogy a kép azé, aki nézi. De mindez nem magától és nem általam lett. A Fortepan mögött egy 10 fős csapat áll, akik napi szinten szerkesztik, írják, szervezik, programozzák a honlapot. Nélkülük például nem lennének leírások vagy kulcsszavak, és nem lehetne keresni a képek között!
Az összes fotót te személyesen válogatod. Van még lehetőséged, időd bármi másra?
Három éve dolgozom egy könyvön, remélem jövőre megjelenhet. Az album kiadására Kieselbach Tamás műkereskedő vállalkozott, aki nem először segíti a munkánkat. Olyan képeket válogattam a XX. századból, amiken betűk, szavak, szövegek szerepelnek.
Kiderült, hogy nagyon sok ilyen fotó van. A betű lehet politikai üzenet, villamos tábla, neonreklám, plakát, graffiti vagy tetoválás. Van mindenféle, még szétlőtt betű is. A rengeteg képet témák szerint fejezetekbe raktam össze, és ábécérendbe csoportosítottam.
Olyan könyvet szeretnék létrehozni, amit a fotóművészethez nem értő, de a múlt iránt érdeklődő olvasó szívesen lapozgat, olvas. Az ilyen típusú embereknek szeretnék mesélni a 20. századról a képeken és a feliratokon keresztül.
Minden képről kicsit írok is, a szerzőről vagy a családról, vagy amit utólag olvastam, kiderítettem a fotóról. A könyv címe Fortepan ABC lesz.
Hogyan tervezed a Fortepan jövőjét?
Maga a honlap organikusan épül, évente 15.000 fotóval bővül. Ezt a „sebességet” akkor sem tudnánk túllépni, ha sokkal több anyagot kapnánk, vagy digitalizálnánk évente, hisz a fotókat (jellemzően a helyszíneket, eseményeket) meg is kell fejteni.
A következő évben a térképes keresési lehetőséget tervezzük fejleszteni, ezen dolgozunk három programozó kollégával. Biztos sokan használnák, különösen a helytörténet iránt érdeklődők meg amúgy is egyre gyakrabban használunk térképeket. Itt az ideje egy térképes Fortepannak!
szerző: Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor
