A nyár úgy sétált fel a dobogóra, mint egy szépségkirálynő. Az udvarhölgye a tavasz volt. Ő szőtte az ünnepi szőnyeget – amint besétált a kakukkor erdő mellett a természet madárdalos kertjébe. Az udvarhölgy mindenre odafigyelt. Az éltető napsugarakkal kinyitotta a szemét a kékszemű ibolyának, és megsimogatta a jövőt jelentő rügyeket. Madárdallal köszöntötte a reggelt, fülemüle énekkel köszöntötte az alkony estefelé lopakodó árnyait. Elterelte a felhőket a tavaszra vágyó csillagok alól. Az álmok meséket ringattak a csillagok felett. A kertek alatt sétálva ölelte meg az aranyesőt köszöntve az érkező vándorokat és az anyák napját. Belépett az idő a május kertjébe. Harmatcseppes hajnalra ébredt a tarka rét, hogy ezernyi virággal köszöntse a pacsirták énekét. A reszkető levegő táncot járt a távoli délibáb sejtelmes útján. Eső után a szivárvány hajolt a békére vágyó tájra. Kalászerdőt lengetett a szelíd szellő. Ölyvek vitorláztak a magasban. Messzire szállt az esti harangszó, mesét mondtak a magasban a csillagok. Harmatos volt a rövid éjszakák sétája. A szarkaláb futott a lángoló pipacserdő felé. – De ekkor már a nyár ringatta a ballagó idő álmát. Az álomból valóság lett és ott állt a dobogó felső fokán a szépségkirálynő – maga a nyár. Udvarhölgye átadta a szeretettel teli serleget, a madársereg rázendített a természet himnuszára. Fényesőt szikráztak a távoli csillagok. Hölgyválasszal elkezdődött a hajnalig tartó bál.
Likes
Nincs hozzászólás