Takaró alá bújok a csend elől,
hallom, ahogy a falhoz koccan,
dúdolnék pár hangot,
de megakadnak a torkomban.
Sötétség mered a dallam végén
és nő, egyre nagyobb lesz,
sokkalta nagyobb a takarónál…
már anyámat várom a csendhez.
Az arcot, a hangot, ahogy
az életet belém kacagta,
borzadva várom, de nem jön…
és egyre fogy az arca.
