A lekvárfőzés az egyik legsarkalatosabb pontja a nővé válásnak a szememben. Semmi baj a gyors zselésítőkre esküsző nőkkel, annak is nyilvánvalóan megvan a maga előnye, sőt ismerek olyan családanyát, aki 30 év lekvárfőzés után adta be a derekát és pörgeti meg a folyamatot a kémiai varázslattal. Én mégis, most a gyötrődő, már-már-mártír:) főzésről írnék, ami után még a szentestei zserbónál is felsejlik a tűző nyári nap, amikor az izzadság marta a szemünket és arra gondoltunk. hogy ez de jó lesz a szentestei zserbóba. Szoktam említeni tehát könnyen lehet, hogy már meg is írtam itt, hogy nekem a lekvárfőzés a nyár konzerválása is. Ahogy a múltkor haza akartam hozni Berlint, úgy szeretném üvegbe zárni a napot, az ízeket, illatokat (akármilyen ócska reklámszlogennek is hat, hát ezt érzem), hogy aztán januárban – túl a csingling-ling karácsonyon de még a tavaszon innen –, sőt februárban, aminél szarabb hónap kevés van a szememben, hopp, kivarázsoljam a dzsint a palackból: nesze, lesz még szőlő s lágy kenyér, de ami fontosabb, volt nyár és barack, és talán akad majd idén is. Internet-gazdaként aggódva kémlelem az előrejelzéseket, milyen lesz a termés, mire számítsak. Eszelős, tudom.
Ennek ellenére fogalmam sincs, mikor főztem először sárgabarackot. Epret, azt jóval előtte, emlékszem, nagyapám nagyanyám halála után készített eperlekvárt. Az a nagyapám, akire mint diagnoszta bármikor rá mertem volna bízni, nem hogy az én életem, de a gyerekemét is, viszont bocsánat, de semmit nem használtam volna, amit ő szerel össze. Zéró érzéke volt a kétkezi dolgokhoz, főzni meg sosem láttam, miért is kellett volna, amikor nagyanyám úgy főzött, hogy a gondolatra könny szökött az ember szemébe. És nem a ránk váró gyötrelemtől. (Érdekes, de nagyanyám baracklekvárja nem hagyott bennem nyomot, anyu meséli, hogy nagyon édesre főzte és a tetejére löttyintett rumot. Szilvára emlékszem, fahéjjal tette el, nem az a kátrányos cucc volt, hanem lágyabb, kalács-kompatilisebb).
Szóval nagyapám csinált eperlekvárt. Istenit. Tudtam, hogy ez akkor nekem is megugorható lesz. És így is történt. Idén aztán megírtam életem első szerelmeslevelét, eddig féltem az érzéseim kiteregetésétől. Az eperhez írtam, így első lépésként. Hogy eperbe harapni tizedszer is olyan, mint egy első csók. Tizedszer első, annak minden mámorával. Minden nap ettem epret, A végén már csak epret, mert állandóan fájt a gyomrom, hátba sugárzón, de hát a gyümölcstől csak nem fog… Két hét éjszakai fetrengés után a barátnőm felvilágosított, hogy nem vagyok normális, epekövekkel epret enni, hát az apró magok blabla. De ez egy másik sztori, hogy nálam a szerelem fetrengéssel jár…
Szóval eljött az idei sárgabarack-nap. Hőségriadó hát persze, mert ilyenkor ijed meg az ember, hogy a 40 fok túlcsókolja a barackot és üres marad a befőttesüveg, ha sokat hezitál. Három piacra húztam ki a banyatankomat, de nem jött a szerelem, csak a harmadikon. Mármint az a szerelem, amit elbír a szívem mellett a pénztárcám is. Eddig magányos tevékenységként tekintettem a barackvásárlásra, adta az árus egyedül, hazahoztam egyedül és anyáztam szintén egyedül itthon. De tegnap… Egy kör tagja lehettem. Megvolt a beavatás. Befogadott a Sárgabarackot Válogató Asszonyok Köre. Az őstermelő egy kiló feletti vásárlásnál odaengedett minket a Szentélybe és magunk forgathattuk a gyümölcsöket. Kitárult egy világ, receptek cserélődtek (igaz a héjával-héja nélkül probléma nem oldódott meg), egyek voltunk mi, akik hőségriadóban befőzünk, akik zserbóba és palacsintába rakjuk majd azt a lekvárt, amit előzőleg végigsimítottunk valamennyien. És közben egy férfi figyelméért harcoltunk, mégsem utált senki senkit. Csodás volt. Rájöttem, hogy miért a nőiség egyik legjelentősebb stációja ez nálam, tegnap világosodtam meg. Hát ezért. Mert közös – az eltérő lekvárfőző iskolák ellenére is – a sorsunk. És ezáltal valahogy szebben nézünk egymásra, tudjuk mi vár a másikra órákon belül. Mint a szülésnél mondjuk. Lekvárt kell főzni, mert jó érzés szemlesütve rebegni az asztalnál, hogy magam tettem el. Mert ebben az esetben jó benne lenni a lekvárban, nyakig. Én amúgy héjastul teszem el, bár erre most a fekete szandálos válogatótársam felszisszenne. Ettől szép ez, hogy a lényege nem más, mint hogy van bizodalmunk a jövőben, a januári kalácsban, a szentestei zserbóban és a februári hitben, hogy a következő hőségriadó majd megint ott talál a tűzhely előtt, ragacsosan.
