ködből varrt köpenyben lépdelt a tavon
fénysugárként iramlott kristálypor havon
félénken érintett tenyerembe zártam
olvadó szívemet sarkig ki is tártam
porladó vízcseppek csillogó fátyolán
átütött mosolya azon a délután
és én csak bámultam révülten és kábán
mint aki megállni se tud már a lábán
miközben ő sugárként iramlott a havon
aztán ködcsizmában átkelt a nagy tavon
