Valami messzi útra kéne’ menni,
hogy fájjon e táj, ha visszanézek,
húzzátok keserűn, vándor cigányzenészek,
ha feledni dobban a szív.
Ügyetlen imáim semmit sem értek,
mikor részegen szaggattam sarát,
pedig zokogva szerettem az édes-mostohát,
csendjével néha még megsimít.
Tüdőm nem érdemel levegőt,
ez a föld, ez a föld, volt mindenem,
a ‘se apám, se anyám’-tól lett lázas lélegzetem,
amiért felégett minden híd.
Mindig vándorod voltam: hol itt, hol ott,
dombjaid között hajam csókolta szél,
hű barátom, guruló ördögszekér,
átöleltem, mart a kín.
Arcomat feltépett markomba’ rejtem,
ha van Isten, egy cseppje hulljon rád,
csituljatok vonósok, nem lehet béretek Hazám,
csak vérem, mely érte sír.
