Nem Tündék, Hobbitok és Valák lakják. Én vagyok most ott, épp középen. És még csak nem is a – mit tagadjam – szeretett reflektorfényben, nem. Csak úgy. Az életemben. Nézem a képet, mama feljött a gyerekem koncertjére, egy vonattal fel, kávé nálam, aztán koncert és a következővel vissza. Másnap kezelés, nincs idő másra. A képen a fiam egyik kezében még a hangszer, a másikkal öleli anyámat, a vállát, anyu meg a derekát, mást nem is igen érne fel. A kamera nálam, így a fókusz is. És most egy darabig így is lesz. Bámulom a képet és arra gondolok, hogy ez a pici nő milyen hatalmas volt a szememben. Fogtam a kezét az utcán, csak a szoknyája lebbenését láttam és a magassarkús lábait, és néztem, és néztem, és arra gondoltam, hogy amíg lép addig biztosan él, 8-9 éves korom tűpontos logikájával. Beteg volt akkor is, el is felejtettem azt a betegséget olyan rég volt, de hogy nem tűnt el nyomtalanul arra az a bizonyíték, hogy mint a függőnek az első korty sok év szárazság után, úgy áradt szét a testemben és merültem el benne szügyig tavaly: az anyám nem tart örökké. Azonnal az a kislány lettem újra, onnan kellett visszajutnom ide, a középkorú nők földjére. Nem volt könnyű utazás. A képen a fiam hatalmas, másfél fejjel magasabb anyámnál, nem csak a képen persze, de egyszercsak megcsap az is, hogy ő meg milyen pici volt te Isten, hát az ultrahang után rohantunk egy boltba és kértem valamiből 26 dekát, 25 jó lesz? – kérdezte a csemegepultos, nem, nem, egészen pontosan 26-ot szeretnék, akkora a fiam a szonográfus szerint és a kezembe szeretném érezni, mekkora. Mérlegünk nem volt otthon, sosem voltam az a mérlegelős fajta. Én vagyok középen, nem a képen, hát mondom, én csináltam, hanem mindenhogyan. 19 éve ott vagyok, nem az, de ennyire még sosem éreztem a súlyát, anyámat a halál csapkodja, bár hála az égnek állja az ostromot, de mégis, nem tudtuk nem észrevenni, hogy már felfigyelt rá, a fiamat az élet csalogatja már, és ez meg így van jól, én meg szorítanám még mindkettőjük kezét, de tudom, hogy maximum csak kísérhetem őket egy darabon.
Másnap az öcsém (apám második házasságából született) feltett egy képet a facebookra, amin apánkkal guggol egy gombával megszedett kosár felett. Néztem az arcot, az apámét, „bajuszos száján a szokott mosollyal” – Cseh-Bereményi, és belém hasított az is, hogy de kár, hogy ő meg sosem tudott óriás lenni a szememben. Mondjuk nem is törekedett. De sokáig őt kerestem minden elutasításban, sőt, mentem az elutasítások felé, „hogy tán kiszólnak, talán csak játék”, hogy megint idekeverjem Cseh Tamást, bár a szöveg itt Weöres Sándor is. Középfölde-otthonom egyik sarokköve, hála sok év terápiának, hogy már tudom, nem fognak kiszólni, és a szeretetért nem kell minden esetben legyőzni a fél világot. Középkorú-lét: a már és a még. A ki jön és a ki marad. És ki volt végig.
Megszerettem az őszt, sok évembe telt. Gyűlnek a fotók a telefonomban fákról, akiknek van bátorságuk elengedni, ami menne, abban a biztos tudatban, hogy lesznek még körülmények, amik hozzák az újat, az élettel telit. Addig is van idő képeket nézegetni kívül és belül, és megérkezni az itt és mostba. Kézenfogom azt a kislányt, aki retteg az anyjáért és a kamaszt, aki nem kell az apjának, és elmondom nekik, hogy vigyázok rájuk, mert felnőtt vagyok. Itt középen.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
