Látóhegyi anzix
Soha nádszálat meg nem törtem,
pislákoló mécsest ki nem oltottam,
ha a szél fújt, hajladoztam,
minden virággal együtt virultam,
jégvirágos ablakodon
mint a hajnal benéztem,
ahogy paplanok alatt álmodod
az életet velem vagy nélkülem,
várni mindig a tavaszi eget,
ahogy szemedbe süt a nap,
és minden szenvedés után jó neked,
bár emlék már az a régi szeretet,
hallod a gitárt sírni a domboldalon,
ölelés nélkül maradtak a napok,
nyugalom az ismerős magány,
nincs dráma, nem is gondolsz rám,
de tudod, hogy feletted csillag vagyok,
megmaradok benned a remény,
ami mindig ragyogó lánggal ég,
én leszek az élet és a fény.
