Éhes a hajnal, ahogy felzabálja az éj szőtte csendet,
ködökből sző álmot, és vörösszín szalagot köt a horizontra,
hadd lobogjon, hadd égjen, hadd vezessen minket,
mert hol van most a part, hol van a tenger bús ajka,
amely egyszerre csókol és nyel el mindent?
Nézd, szíved látó szeme túl a horizonton kutat,
belelát a víz mélyébe, hol titkos szavak rejtőznek,
a hullámokban, mik szívverésed ütemére táncolnak.
És én? Én a kezedben érzem az eget,
tenyered barázdáiban olvasom a végtelent.
A szél is rólad beszél, ahogy a vörösszín szalagot cibálja,
és minden levél, minden árnyék a neved suttogja.
Olyan vagy, mint az éhes hajnal: mohón követlek,
mint egyetlen igaz napfényt,
s a tenger bús ajkán szólalok meg érted.
Hát hallod? Hallod, ahogy nevedet mossa a víz,
ahogy a szív, a tenger, az ég mind együtt dobban?
Légy nekem a vörösszín szalag, az éhes hajnal,
légy minden csendes part, minden látó szem,
légy az örökkévalóság, amit most karomba zárok.
